Kairó multikultúrája – Túlélőtúra egy autentikus kínai vendéglőben.

Az előző hétvégén kedves Frankfurtból érkezett barátnőm sokadik unszolásának eleget téve fogtuk magunkat és egy napra végre kilépve a megszokott otthon-iroda iroda-otthon napi rutinból “kirúgtunk egy kicsit a hámból.” Na nem kell mindjárt rosszra gondolni, egy helyi kis kínai vendéglőbe látogattunk el ( a műanyag asztalokkal és székekkel azt hiszem az étterem kifejezés kissé túlzás lenne) egy japán, egy belga és egy kazahsztáni lány társaságában. Hát igen, én már csak ilyen nemzetközi körökben mozgok itt. 🙂

Kultúrák keveredése

Na de külföldiként, pláne az internet világában nem is nehéz: tele van a Facebook Egyiptomban élő külföldiek csoportjával, akik összejöveteleket, előadásokat szerveznek, vagy egyéb módon alakítják ki saját, külföldiekből álló baráti körüket. Például, ha magyarokkal akarsz találkozni, a Magyar Nagykövetség az itteni magyar honfitársaknak ünnepséget tart a magyar nemzeti ünnepeken, karácsonyfa dísz készítésre invitál mindenkit Advent idején és a Magyar Kulturális Ház is rendszeresen szervez találkozókat és egyéb programokat.

Kairóban, főváros lévén, azt hiszem minden náció képviselteti magát szép számban. ( Kivétel talán Izrael, gondolom nem kell részleteznem miért, de indiaival se nagyon találkozol ám az utcán, valahogy azokkal sem kerültek az egyiptomiak puszipajtás viszonyba és az érzés tudtommal részükről is kölcsönös). Igazi multikulti van itt kérem szépen. Ebből következik, hogy a város tele van mindenféle afrikai-ázsiai éttermekkel: találsz itt kínai, maláj, indonéz konyhát, de akad például nigériai is, amit pár napja fedeztem fel egyik nigériai kollégámnak köszönhetően. ( Alig várom, hogy végre elmehessünk oda, majd ott is készítek nektek képeket!)

Tehát mi végül a kínai mellett döntöttünk, ugyanis itt nincsen ám minden sarkon éttermük mint otthon Budapesten, ahol Dunát lehetne rekeszteni a kínai büfékből. Ami van is itt pl. a bevásárlóközpontokban, az ázsiai konyha nagy rajongójaként őszintén megmondom, hogy kétszeri próbálkozás után inkább felhagytam velük, mert semmi “kínai” íze nem volt az ételeknek. ( Vagy szokásomhoz híven megint én mentem rossz helyre, bár ezt a tapasztalatomat mások is megerősítették). Így mikor meghallottam, hogy a társaság egy jó kis autentikus vendéglőbe készül, habozás nélkül vettem ki a munkahelyemről egy szabadnapot. Ezt nem lehet kihagyni!

Útban a kínai felé egy teljesen átlagos kairói utcakép – birkák az út szélén.

Egy élmény az új metró

Kairóban épül az újabb metróvonal, ( valami nagyon hasonló tempóban, mint ahogy Budapesten a 4-es metró) ami bizonyos állomások között viszont már közlekedik. Az egyetlen dolog, amit a kairói tömegközlekedésben imádok, az a metró, bár a ki és beszállási stíluson még van mit javítani. Először azt hittem, az emberek fejében van a probléma, hogy képtelenek kivárni, hogy leszálljon a tömeg és csak utána szálljanak fel a felszállók, de legutóbb utazva rájöttem, azért alakul minden egyes megállónál csatamezővé a metróajtó, mert azok a megállás után túl gyorsan záródnak be, így szó szerint meg kell küzdeni a ki és beszállásért. Nem egyszer maradtam már fent én is a metrón egy- két megálló erejéig, mert nem voltam elég rámenős, hogy átverekedjem magam a tömegen, azok meg aztán nem könnyen mozdulnak.

Tehát volt szerencsém utazni egy darabon az új vonalon. Hát valami fantasztikus volt, mintha nem is Kairóban lettem volna: csak néhány ember szállingózik a peronon, ragyogó tisztaság mindenütt és a legjobb: a metróban van légkondi! Végre idáig is eljutottunk!

Mi az, hogy nem lehet fényképezni?

Már készültem is, hogy megörökítsem ezt a fantasztikus élményt ( mert hát a kis dolgoknak is örül az ember, nem? ) és büszkélkedhessek a blogomon, hogy milyen fantasztikus Kairó új metrója, mikor is a kedves biztonsági őr úr arra sétált és közölte velem, hogy itt tilos a fotózás. Tessék? Teljesen értetlenül álltam és még vissza is kérdeztem, hátha rosszul értettem, amit mondod. De nem. Ki hallott már olyat, hogy egy metró állomáson, ami tudtommal közterületnek számít, nem lehet fotózni! Mert hogy felkerülhet az internetre. Hát naná, hogy felkerül, mit gondolt, majd otthon nézegetem a képét a laptopon?! Biztosan múzeum őr lehetett az ipse előzőleg és elfelejtette, hogy a metrón már nem kell megkérnie a fényképezni vágyó utasokat, hogy rakják el kamerájukat, tilos a fényképezés.

Így sajnos saját képpel nem tudok szolgálni, az internetről voltam kénytelen keríteni nektek egy képet ( hát persze, másoknak meg bezzeg megengedte, hogy kattintsanak párat…Egy újabb jó példa arra, hogy esetenként mennyire illlogikátlanul is működnek itt Egyiptomban a dolgok).

Egyébként ez az ex- múzeum őr nagyon komolyan vette a munkáját, mert mikor meglátta, hogy férfiak ülnek a női részlegen ( ami egyébként fel sem tűnt senkinek, mivel egyetlen darab jelzés nem utalt arra, hogy melyik lenne a nőknek fenntartott szerelvény), nagy ordibálás közepette szó szerint kirugdosta őket a metróból. Persze az idős bácsit mellettem bent felejtette, aki az út hátralevő részén a szemtelen mai fiatalokról, majd a Mubarak illetve Gamal Abdel Nasser koráról kezdett el hosszasan mesélni nekem. Sajnos nem túl sokat tudtam a témához hozzá fűzni, inkább csak nagyban bólogattam, de mindenesetre nagyon aranyos bácsika volt.

Egy kis nosztalgia

“Gés” állomás, ideje kiszállni. ( Már a neve is bizarr nem csak a hely maga: a ‘gés’ szó tudniillik szép magyar fonetikával leírva arabul hadsereget, katonaságot jelent. Ezt a szót azt hiszem az elmúlt 2 évben még az is megtanulta, aki egy kukkot nem beszél arabul.)

Kairó egyik lepukkantabb helyére érkeztünk, nem messze az Azhar Egyetem külföldi diákjainak tanuló –és szállás intézményétől, ahol két és fél évvel ezelőtt én is jó párszor megfordultam. ( Hosszú történet: két hét papírok után való rohangálást követően csupán egyetlen órára mentem be, ami épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a következő 5-6 évemet nem itt szeretném eltölteni ebben a színvonalú, jobban mondva színvonaltalan, oktatási intézetben. Ez nem az Azhar Egyetem maga, hanem egy pár éves ” előkészítő” azon külföldiek számára, akik nem rendelkeznek Azhari iskolában szerzett érettségivel, ám a színvonal kritikán aluli. Lehet megérne egy külön blogbejegyzést, hogyan is töltöttem az első pár hónapomat itt Kairóban.)

A kínai vendéglő.

Gy nosztalgiázhattam egy kicsit, míg elértünk az étteremhez. Bocsánat, a vendéglőhöz. Kairó szegényesebb részei számomra a legizgalmasabb helyek ( nem a szegénynegyedre gondolok, az inkább megrázó, mint izgalmas), az utcán széthordott szeméthalmokat leszámítva – egyszerű emberek, utcai árusok, kecskék, szamarak az út szélén, helyi kávézók és büfék, a bazár forgataga: itt érzed igazán, hogy Kairóban vagy. Valljuk be, egy City Stars plázában, vagy egy Rehab városban, ami Kairó egyik leggyönyörűbb és legeurópaibb része, nem érzed azt az igazi helyi hangulatot.

Együnk vagy ne együnk?!

A kínai vendéglőhöz érve kicsit elbizonytalanodtam: vajon probléma mentesen megúszom ezt a látogatást vagy valami jó kis fertőzéssel fogok-e hazatérni – de hát a lányok már ettek itt nagyon finomat és túl is élték, hát gondoltam én is leszek ilyen bátor és kipróbálom. Az elmúlt hónap betegeskedése után maximum megyek megint vissza a kórházba egy – két injekcióért.

Így nézett ki belülről.

Egyébként én csak kairói tartózkodásom legelső héten kaptam el valamit, mert 40 fokos lázzal vittek a legközelebbi klinikára és kötöttek infúzióra, de azóta soha semmi bajom nem volt, hála Istennek. Ha muszáj, megiszom a csapvizet, a helyi kis éttermekben eszek heti szinten, ám nem minden külföldi ilyen szerencsés. Egyik ismerősöm most gyógyulgat kifele a Hepatitisből, a másik meg ételmérgezést kapott a múltkor. Szóval jó vigyázni, milyen helyen eszik-iszik az ember.

A legfinomabb kínai, amit valaha ettem

A kínai “étterem” étlapja meglehetősen eredeti volt. Ahelyett hogy a kedves vendéget azzal terhelve, hogy kitalálja vajon melyik furcsa kínai név milyen ételt takar ( és nyilván ezzel maguknak is időt takarítva meg, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal fél óráig magyarázni mi micsoda), lefényképezték a kínált ételválasztékot és betették egyesével egy fényképalbumba, majd minden oldalra rányomtak egy matricát feltüntetve az étel árát. Nagyon ötletes mit ne mondjak! Így azt hiszem ők is meg mi is jól jártunk. 🙂

Az ötletes étlap.

Mindenki rendelt egyféle ételt, amit bedobtuk a közösbe, így mindenki mindent végig tudott kóstolni. Mondanom sem kell, hogy egyetlen olyan étel nem volt az asztalon, amit otthon a kínai étteremben valaha is ettem volna – kivétel talán a tavaszi tekercset. Meg kell mondjam, tényleg isteni finom volt minden, alig bírtuk mind megenni. Úgy látszik a kínaiak ebben mindenhol hasonlítanak: olcsó áron hatalmas adagokat adnak. Legalábbis otthon én mindig ezt tapasztaltam és itt sem kellett csalódnom. Potom pénzért ( kb. 20- 30 fontba került egy hatalmas tányér étel) azt hiszem mindenki jól lakott a nap hátralevő részére és én is túléltem első ( bár talán egyben utolsó) látogatásomat a kairói kínai vendéglőben.

És akkor itt vannak a finomságok, amiket ettünk: