Egy történet a zarándoklat ünnepéről

A Ramadánról mindenki hallott már, de a muszlimoknak-és így az egyiptomiaknak is- ezen kívül van még egy másik fontos ünnepe, ez pedig a zarándoklati ünnep, ami idén Október 15-ére esett.

A történelem órákról, ha más nem is maradt meg az iszlámról, az biztosan, hogy a hívőknek napi ötször kell imádkozniuk, böjtölniük Ramadánkor és legalább egyszer életükben el kell látogatniuk Mekkába.

Mit ünneplünk zarándoklat idején?
Dhul Hiddzsa, vagyis a zarándoklati hónap az iszlám holdnaptár szerinti harmadik hónap Ramadán után. Ilyenkor, aki megteheti anyagilag, illetve akinek volt olyan szerencséje, hogy őt választották ki a sorsoláson, az ellátogathat a szaúd-arábiai városba, hogy teljesítse vallása ötödik pillérét. Tudniillik egyrészt nagyon drága az út, 40 000 egyiptomi font a minimum, amit a zarándoklatra specializálódott utazási irodák elkérhetnek a zarándokoktól vízumért, repülőjegyért, szállásért,..stb., ami átszámolva több mint egy millió forint egy személynek. (Szép kis bevétel ez a szaúdiaknak az olaj mellett, mi? Van ám miből felhúzni egyik luxus hotelt a másik után).

Mekkai mecset zarándoklat idején.

De sokszor nem elég, hogy összeszedted a zarándoklatra a kellő összeget. Mivel évről évre egyre többen és többen akarnak utazni (közel 4 millióan vettek részt a rituálén tavaly), a szaúdi királyság megszabta, hogy melyik országból, illetve annak különböző településeiről hányan jöhetnek s mivel a jelentkezők száma mindig sokkal több, mint a megengedett kvóta, így sorsolás alapján döntik el, ki zarándokolhat.

A hónap nyolcadik napján kezdődik a többnapos rituálé és a tízedik napon, mikor a zarándokok éppen Arafat hegyén vannak, akkor van maga az ünnep, amit az otthonmaradtak is ünnepelnek.

Eid al-Adha, a zarándoklat ünnepe Kairóban
Este 11 óra van. Már csak néhány órát kell aludni az ünnephez. A hat éves Ahmed lefekvés előtt még egyszer elhúzza a fürdőszoba ablakát és kinéz az épület hátsó kis udvarára az ötödik emeletről. A homályos fényben az egyik sarokban megpillantja a barna színű borjút, akit Bú-nak nevezett el a hangja miatt. A zarándoklati ünnepen hagyomány kecskét vagy borjút vágni, így Ahmed nem egyszer volt szemtanúja, amint a szomszéd bácsi édesapjával hátra vonszolják az áldozati állatot.

Bú már lassan 3 napja áll kikötözve az udvarban, nem is sejtve miért van ő itt és mi vár rá.

Tusbah ala kheer– Jó éjszakát, mondja Ahmed és álmos szemekkel besétál a szobájába behajtva maga mögött az ajtót. A házban kivételesen mindenki alszik már, hisz másnap korán kel kelni.

Reggel fél 6. Ahmed halk szöszmötölésre, a ruhásszekrény ajtajának idegesítő nyikorgására ébred. Ėdesanya lázasan az ünnepi ruhák után kutat a félhomályban. Aisha, Eszlem, és Iheb már elég nagyok, fel tudnak öltözni maguk is, de Héba és Ahmed még ki sem keltek az ágyból, pedig már lassan indulni kéne az imára.

Anyuka sebtében kikapja mindkettőt az ágyból és betessékeli őket a fürdőszobába, hogy gyorsan megmosakodjanak. Ahmed már hallja a mecsetek müezzinjeinek csengő-bongó hangját a mikrofonban, ahogy Kairó szerte harsogják: ” Allahu Akbar, Allahu Akbar, Allahu Akbar, Le ilehe ilAllah.” ( Isten a legnagyobb, nincs más isten, csak az egyetlen Isten.) Már nyílik is a szája, hogy ő is a mikrofon után ismételje az ünnepélyes szavakat. Nagyon szereti ezt énekelni a kocsiban a családdal együtt, míg meg nem érkeznek a mecsethez.

Bő, hosszú ujjú, bokalengető, fehér vászonruha, a hozzá illő kötött kis sapkához hasonlító fejfedővel és egypár szandál. Ez Ahmed ünnepi ruhája, ami se perc alatt már rajta is van, hála anyukája gyors és rutinos öltöztetésének.

Mindenki kész. Kifele menet még gyorsan felkapnak két díszes imaszőnyeget arra az esetre, ha a homokban vagy a fűben találnának majd csak helyet imádkozni és már hívják is a liftet.

Kedvenc mecsetükbe tartanak, ami csupán öt percre van tőlük. A kocsiban, ahogy Ahmed már annyira várta, mindenki az ünnepet jelző dalt énekli a müezzinnel együtt. Hömpölygő tömeg az utcákon, parkoló hely természetesen sehol sincs, de amúgy sem érdekel ez most senkit sem, hisz mindenki az imára igyekszik.

Gyorsan megállnak a mecsethez közel az egyik parkoló kocsi mögött az út közepén. Apuka karon ragadja Ihebet és Eszlemet, míg Ahmed és a lányok anyukával tartanak a női részleg felé. Az imát a mecset nagy, hátsó kertjében tartják, ahová hosszú, zöld nádszőnyeget terítettek le az első sorokba az imádkozók részére. A többiek saját szőnyegeiken vagy a puszta füvön imádkoznak.

Már kora hajnalban gyülekeznek az emberek az ünnepi imára.

A mecset kertje csaknem teljesen megtelt. Anyuka gyorsan befurakszik Aishával a sorba, Ahmedet és Hebát maga elé húzva, hisz ők még túl kicsik, hogy imádkozzanak. Azonnal fel is hangzik az imám hangja a mikrofonban: Allahu Akbar, mire az egész kert azon nyomban elcsendesül. Ezzel kezdetét vette az ima.

Ahmed izgatottan tekint körbe a sok leboruló nő között. Már alig várja, hogy elteljen az a néhány perc, amit a felnőttek az imával töltenek, hiszen jól tudja, hogy utána különböző csokoládékat, süteményeket és játékokat osztogató lányok járnak majd körbe, hogy az ünnep alkalmából meglepjék a gyerekeket.

Néhány maroknyi csokival és egy új játék kocsival gazdagodva az ima és a fél órás ünnepi beszéd után kifele menet apa még egy szép lufit is vesz mindegyik gyerekének az ünnep alkalmából, ahogy Ramadánkor is tette.

Hazaérve Ahmed már nem találja Bút a hátsó udvarban. Apuka fel sem kísérte őket, rohant segédkezni a vágásban és hamarosan néhány kiló hússal tér haza, ami az ő részük az áldozati állatból.

Otthon anyuka forró fekete teát csinál magának, míg a gyerekek átöltöznek. Van, aki visszabújik az ágyba, van, akit a délelőtti matiné szórakoztat. Eid Mubarak– köszönti egyik testvérét az anyuka a telefonban. Lázasan körbetelefonálja a rokonságot az ünnep alkalmából, és hogy megérdeklődje, ki jön délután a nagymamához a családi ebédre.

Három óra. Ideje indulni.

Ahmedéknél családi szokás, hogy a nagymama látja vendégül az egész családot, aki csupán pár háztömbnyire lakik tőlük. Ott van Ahmed összes nagynénikéje és nagybácsija, meg persze a két futball csapatnyi unokatestvér. Nagypapa teli pénztárcával várja az érkező kis unokákat, hogy egy tíz fontost dugjon mindegyik zsebébe.

A nők a konyhában foglalnak helyet, hogy a tálalásnál segédkezzenek és levehessék kendőiket, míg a férfiak a nappaliban gyülekeznek. A menü a szokásos: rizzsel és darált marhahússal töltött szőlőlevél, töltött padlizsán és paprika, kofta, sült csirke, marha kolbász hozzá rizs és tepsis krumpli köretként.

Kunefa sütemény

A desszert sem maradhat el természetesen: a nagyi az arab cukrászat szinte teljes repertoárját felsorakoztatta a vendégek nagy örömére. Éhezni senki sem fog az biztos.
Ebéd közben főleg a politikáról megy a vita, míg a gyerekek pár falat után fel s alá rohangálnak a lakásban.

Az esti ima után lassan-lassan szállingózni kezd hazafele a népes társaság. Ahmed álmosan húzza a cipőjét, mert apa már felállt az asztaltól és indulásra készen várja kis családját az ajtóban.

Még gyorsan az utolsó kézfogások, a búcsú puszik is elcsattannak. Ahmed is integet még egyszer játszópajtásainak, mielőtt kilépnének az ajtón.  Maaszalama – hangzik az elköszönés a lépcső tetejéről és a kis csapat fáradtan indul hazafele a mozgalmas nap után.

Út menti birkaárusok az ünnep előtt.

Hát körülbelül így zajlik a zarándoklat ünnepe Kairóban. Én nem túlzottan rajongok érte, mert egyrészt sajnálom szegény állatokat, másrészt nem bírom a vér látványát. Ugyanis vannak háztömbök, amiknél nincsen hátsó udvar, így az épület előtt vágják a szerencsétlent az utcán. A Ramadán végi ünnephez hasonlóan ez is három napos ünnep, így sokan utaznak el Alexandriába vagy a Vörös-tenger partjára egy kis friss levegőt szívni.

Jártatok már Egyiptomban a zarándoklati ünnep idején? Van esetleg valami érdekes vagy furcsa élményetek az ünnephez kapcsolódóan? 

A boldogító igen egyszer… és még egyszer, avagy a poligámia miértjei

Több második feleséget is ismerek személyesen. Mikor a forradalom után néhány Közép-Ázsiai nővel laktam együtt, közülük ketten-hárman poligámiában éltek. Mivel ez egy elég érdekes téma és sűrűn előkerül Egyiptommal illetve a muszlimokkal kapcsolatban, úgy gondoltam érdemes lenne egy külön posztot szentelni neki.

A többnejűség egyébként nem csak az iszlámhoz kötődik; Amerikában a mormonoknál például bevett szokás ahogy Afrikában is, de a zsidóknál sem tiltott.

Az iszlámban ez egy megengedett házassági forma egy muszlim férfi számára, de semmiképpen sem kötelező. 

Általában gazdag férfiak vesznek magukhoz második vagy harmadik feleséget (négy a maximum), annál is inkább, mivel megszabott feltétel, hogy a férjnek teljesen egyenlően kell bánnia feleségeivel, különben az iszlám hite szerint a túlvilágon nagy büntetésben lesz része. Mindegyiknek pontosan ugyanazt kell biztosítania; ha egyiknek házat, ékszert, vagy akár csak egy szál rózsát is vesz, úgy a többinek is kötelező ezeket mind megadnia. Egyik feleség sem magasabb vagy alacsonyabb rangú a másiknál, ugyanazok a jogok illetik meg mindannyiukat. 

Mormon poligám család.

Második feleség vs. szerető

Mielőtt sajnálni kezdenénk szerencsétlen nőket, hogy milyen megalázó helyzetben élnek, egy pillanatra azért gondoljunk bele a nyugati kultúrában történő félrelépésekre és a szerető tartásra, ami valljuk be őszintén, nem is olyan ritka eset. A feleség valószínűleg nem tud férje viszonyáról, hanyagolva van a másik nő miatt, ugyanakkor a szerető abszolút másodrangú a feleség mellett és sok esetben a férfinek nagyon kényelmes ez így két nővel egyszerre, nem biztos, hogy szándékában áll valaha is felrúgni házasságát egy szeretőért.

Elég csak felnézni egy-két társkereső oldalra például, hogy hány férfi keres magának “szabadidő partnert”, miközben bűntudat nélkül tüntetni fel profilján, hogy egyébként házas. Tehát a mostani modern Európa kultúrájától sem áll távol a poligámia, csak ott nincsen legalizálva és a második nőt feleség helyett szeretőnek hívják, akinek semmiféle “feleségi” joga nincsen.

Nyilván a legtöbben abszolút elítélik az ilyen házasság melletti kalandokat, de ettől függetlenül történnek ilyenek. Csupán azért említettem, mert általában mindenki teljesen kiakad a többnejűség hallatán, holott ez otthon is ugyanúgy jelen csak valamivel rosszabb kiadásban.

Visszakanyarodva a muszlim férfiakra; általában a többség nem él a lehetőséggel, hogy második feleséget vegyen magához, vagy ha mégis, sajnos sokan közülük fittyet hányva a feleségek lelki világára tudatosan megfeledkeznek a vallás által előírt feltételekről. Kizárólag azt nézik, hogy ez voltaképp Isten adta joguk és milyen jó, hogy több nő főz rá, több nő kényezteti, ha úgy tartja kedve ezzel alszik, ha úgy akkor a másikkal. Hogy egyiknek házat és kocsit vesz, a másikat meg jó, ha egy héten egyszer felhívja? Az már nem érdekli és sajnos nem ritka az ilyen.

De maradjunk a jó példánál, mikor valaki egyenlően bánik feleségeivel. Még mindig ott motoszkál a kérdés: de mégis miért jó ez?

Miért nem elég egy?

Nos, lehet, nem gondolnánk, de néha igen nagy segítséget jelenthet a többnejűség egyes nők számára.

Képzeljük el, hogy háborús időket élünk, amikor is számtalan nő veszíti el férjét, édesapját a harcmezőn.(Lásd Szíria, Palesztina egyes részei, Irak, Afganisztán). Ebben az esetben a poligámia egy mondhatni pozitív dolog, hiszen lehetővé teszi, hogy a gyerekek ne apa nélkül nőjenek fel és így a nőnek sem kell egyedül megbirkóznia a megpróbáltatásokkal.

De vannak más esetek is, mikor egy muszlim nő vállalja a második feleség szerepét. Például az a 45 -50 év körüli anyuka, akit a házban ismertem meg. Szülei már rég nem élnek, a férje faképnél hagyta, ott van teljesen egyedül mindenféle iskolai képzés nélkül egyetlen lányával, akit még fel kéne nevelnie. Egyedülálló férfit ebben a korban már szinte lehetetlen találnia Tádzsikisztánban, így inkább megbékél a gondolattal, hogy férjén osztoznia kell. Látszatra boldog, mert mindene megvan neki is és lányának is, van aki törődik velük. Hát igen. Más kultúra más szokásokkal.

Én személy szerint úgy vagyok ezzel a többnejűség dologgal, hogy ugyan muszlimként természetesen elfogadom és tiszteletben tartom azok döntését, akik poligámiában élnek és tudom, hogy az említett esetekben ez sok nő számára nagy segítséget jelent, én mindenesetre szeretnék ebből kimaradni és nem igazán értem, hogy egyéb más okból miért kellene több feleség.

Akkor szoktam igazán meglepődni, mikor egy Amerikában vagy Európában nevelkedett nő örömmel nyilatkozik arról, hogy férjének második felesége lesz vagy ő lesz valakinek az x. felesége. Vannak országok, ahol ez teljesen normális, de hogy egy európai nő hogyan tud ezzel azonosulni? Nem tudom elképzelni. A cérna ott szokott elszakadni, mikor egyenesen az első feleség keres férjének második partnert!

 „Akarsz a férjem második felesége lenni?”

Egyik este a sport klubban álltam sorba a pizzás pult előtt, míg a férjem elment ülőhelyet keresni az asztalok között. Egyszer csak odalépett hozzám egy középkorú egyiptomi hölgy és angolul, tipikus arab akcentusával nekem szegezte a kérdést: férjnél vagyok-e már. Eléggé meglepett, nem igazán szeretem az ilyen személyes kérdéseket. ‘Hála Istennek, az vagyok’ – mondtam, mire ő egy kissé lelombozódott. ‘Miben segíthetek?’ – kérdeztem vissza. Hát elsorolta nekem, hogy tulajdonképpen ő a férjének keres szép, amerikai nőt második feleségnek-nem tudom honnan vette a sötétben, hogy én pont amerikai lennék-, és hogy ha én már foglalt vagyok, nincs-e esetleg egy szingli barátnőm, akit érdekelne a dolog. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. ’Sajnálom, nem ismerek senkit’ – nyögtem ki végül és gyorsan arrébb álltam.

A mai napig sokszor eszembe jut ez az eset és elgondolkodok, hogy vajon mi járhatott a fejében ennek a nőnek? Miért pont ő nézelődött férjének második feleség után? Talán elrendezett házasságban élt (ami inkább Pakisztánra, Indiára, Afganisztánra jellemző, de Egyiptomban is előfordul, bár személy szerint nem találkoztam még ilyennel) és nem szerette a férjét? Vagy legyőzve magában a féltékenységet engedett férje kérésének, hogy a kedvében járjon? Teljesen felfoghatatlan számomra ez.

Egyéb okok

Visszatérve a többnejűség okaihoz, sokszor hallottam már olyanról is, hogy valaki azért vesz magához még egy feleséget, mert az elsőnek nem lehet gyereke. Ez is lehet egy indok, bár nekem elég fájón hat. Nem túl kellemes érzés fog el beleképzelve magam egy ilyen első feleség helyébe: nem csak azzal a fájdalommal kell megbirkóznia, hogy nem lehet gyereke, még a férjét is “elveszíti”, illetve rákényszerül, hogy osztozzon rajta. Persze csak én fogom ezt fel így, meglehet az illető teljesen másképp éli meg mindezt. 

Poligám házasság Dél-Afrikában

Fennállhat az a probléma is, hogy a nő nem talál magának férjet, és hogy ne keljen vénlányként leélnie hátralevő életét a szülői házban, inkább második vagy harmadik feleség lesz. (Egyiptomban 25-26 felett már igen csak iparkodnia kell egy lánynak a férjhezmenetellel, mert minden évvel egyre nehezebb és nehezebb lesz megfelelő partnert találnia. Miért? Mert a férfiak általában 25- 27 évesen már készek a házasságra és nyilván tőlük fiatalabb lányt szeretnének elvenni. Kivétel ez alól néhány hurgadai meg sharm el sheikhi ifjú, akik némi hátsó szándékkal a náluk tízen évvel idősebb külföldi nőket részesítik előnyben. 🙂 )

Itt Egyiptomban is vannak férfiak több feleséggel, de szerencsére nem jellemző. Legalábbis az én ismeretségi körben egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan élnek poligámiában. Nálunk a családban például még a gondolata sem merült fel senkinél, hogy több feleséget vegyen magához.

 Megtiltani nem lehet egy muszlim férfinak, hogy ne vegyen el másik nőt, hiszen ez Isten adta joga, viszont a házasságkötéskor feltételként meg lehet szabni, hogy amennyiben ez mégis megtörténne, úgy a feleségnek minden joga megvan elválni tőle vagy egyéb szankciókat vetni ki férjére.

 Ti mit gondoltok a többnejűségről ezek után? Ismertek esetleg személyesen is második, harmadik feleséget? Hogyan vélekedtek azokról, akik poligámiában élnek?

Egy új kezdet – Életem a forradalom után

Akkor közkívánatra folytatom a történetemet, melynek első részét itt olvashatjátok.

Még a forradalom előtt beiratkoztam egy intenzív arab tanfolyamra az egyik nyelviskolába, ami legközelebb Március elején indult: heti 5×4 óra. Nagyon élveztem; kizárólag arabul folyt az oktatás, a nyelvtant, az új szavakat, mindent arabul magyarázott a tanár. A mai napig nem tudom, hogy melyikük tudott angolul és melyikük nem, mert soha nem hallottam őket az arabon kívül más idegen nyelven beszélni. Ami még nagyon jó volt a nyelviskolában az az, hogy a diákok a világ minden pontjáról érkeztek; zene volt a fülnek ennyi különféle nyelvet hallgatni a szünetekben végig haladva a folyosón. Általában a csoport oszlopos tagjai között mindig akadt egy -két orosz, kínai, thaiföldi és afrikai.

Közép-Ázsiába csöppentem

Ekkor egy nagyon érdekes helyen laktam tizenketted magammal. Igen. Először mikor meghallottam, hogy 12 lány lakik a házban, el sem tudtam képzelni, hogyan lehetséges ez. Én is pontosan úgy reagáltam, mint most valószínűleg te. Menekültszálló vagy mi féle hely lehet ez?

A környék

Egy magán lakás volt az ötödiken -lift nélkül- olyan diákok részére fenntartva, akik Egyiptomba jöttek tanulni az al-Azhar Egyetemre vagy egyéb más nyelviskolába, Korán iskolába. Hatan jöttek Tádzsikisztánból ( egy kivételével mindegyik vidékről), ketten Kirgizisztánból, továbbá volt még a tulaj hölgy a négy éves kislányával és még egy amerikai nő a másikhoz hasonló korabeli kislányával. A diákok közül 14 éves volt a legfiatalabb és 45 éves körül a legidősebb. 

Nappali és a dolgozószoba

Annyit tudni kell Tádzsikisztánról és Kirgizisztánról, hogy bár a lakosság java része muszlim ( Tádzsikisztánban 90%, míg Kirgizisztánban 75% az arány) az ország orosz befolyás alatt áll, így pl. a lányok nem járhatnak kendőben iskolába, a férfiak nem növeszthetnek szakállat és az állam nagyon megnehezíti azok dolgát, akik az Iszlám vallást gyakorolni akarják. (Csak egy friss hír, hogy mennyire nem kedvelik a muszlimokat az oroszok: a napokban tiltották be a Korán orosz fordítását az országban.)

Terasz

 Így sok család arra kényszerül, hogy külföldön járassa iskolába gyerekét. (Bár a kiutazás egy muszlim országba sem zökkenőmentes.) Akik ezt nem tehetik meg, azok gyerekei sokszor kimaradnak az iskolából és anyuka tanítja őket otthon amire tudja.

A laptopos ágy az enyém.

Volt a házban egy nagyon halk szavú, csupa szív tádzsikisztáni lány, aki olyan 25 év körüli lehetett. A férje az Emirátusokban lakott második feleségével, ő pedig, az első feleség, itt tanult Egyiptomban az al-Azhar iskola programjának keretein belül a középiskolában ( erről az előző posztban kicsit részletesebben írtam; ez külföldiek részére lett kialakítva, akik nem rendelkeznek még al-Azharos érettségivel), de mellette egy másik centerben is részt vett angol illetve arab kurzusokon. Otthon ugyanis csak az általános iskolát végezte el, a közép iskolát a fentebb említett okok miatt el sem kezdte, a férje finanszírozott neki Egyiptomban mindent, ám jó, ha fél évente egyszer találkoztak. 

Nappali-ebédlő

De nem csak ő volt ám egyedüli (első) második feleség a lakásban. Volt még egy idősebb, 45 év körüli cserfes, mindig jó kedélyű asszony szintén Tádzsikisztánból, aki a lányával lakott itt. Az első férjétől elvált, így egy másik, Hollandiában élő férfi vette el feleségül másodikként és rendszeresen minden második hónapot vele töltött itt Egyiptomban, így egyenlően bánva a két feleségével. Ilyenkor természetesen külön lakást béreltek valahol a közelben. 

Mielőtt a többnejűséggel kapcsolatos kérdésekkel bombáznátok, megígérem, hogy a következő posztomban csak erről lesz szó, (már kész van) úgyhogy akit érdekel a téma, az lesse a       Facebook oldalt vagy iratkozzon fel a hírlevélre, hogy le ne maradjon róla. 🙂 

Sok mindent tanultam…

A ház, ahol laktam elég nagy volt több terasszal, három hatalmas hálószobával, konyhával, két fürdőszobával, egy nagy nappalival, ebédlővel és egy dolgozószobával. Egy szobában négyen aludtunk, (a két amerikainak volt külön szoba a gyerekek miatt,) de sokszor az erkélyen nyomott el minket a álom vagy néhány látogató miatt szorultunk ki oda, amit persze egyikünk sem bánt. 🙂

Tádzsikiszáni lányok – Akár ők is lehetnének, de nem azok. 🙂

 

Egy hónapra összesen 350 egyiptomi fontot, vagyis körülbelül 12.000 Ft-ot fizettem a lakbérre, amiben minden benne volt. Természetesen nem ez az átlag Kairóban sem, egy teljesen üres lakásért is sokszor elkérnek 1000 egyiptomi fontot, ez nyilván azért volt ilyen olcsó, mert diákok lakták.

Szerettem ott lakni, hisz nagyon sok hasznos dolgot tanultam; többek között az alkalmazkodást, a másokkal való osztozást, de megtanultam főzni is és nagyon sok érdekes információval gazdagodtam a tádzsikisztáni és kirgizisztáni kultúráról. Az első három hónapban még internetem sem volt! Most persze el sem tudnám képzelni, de akkor nagyon élveztem, sokkal több időm maradt szocializálódni, könyveket olvasni,…( A tv-t csak a gyerekek nézték reggelente a hétvégén.)

Tádszikisztáni étel – Nekünk is pont ugyanilyen tálunk volt!

A tádzsikisztániak saját nyelve, a tadzsik, (ami egyébként a perzsa nyelvvel áll rokonságban) számomra sokban hasonlít a pakisztáni urdu nyelvre. Habár volt Szovjet állam, az oroszt ők nem nagyon beszélték annak ellenére, hogy cirill betűkkel írnak. Ellenben a kirgizekkel, akik saját nyelvük, a kirgiz mellett folyékonyan beszéltek oroszul.

A kenyeret, a tésztát mind maguk készítették ( életemben nem ettem még olyan finom kenyeret), ételeik igazán ízletesek, amelyek közül néhány ízben is és kinézetre is nagyon hasonlított egyik-másik magyar ételhez. Földön ülve, egyetlen nagy tálból ettünk közösen, kivéve persze a levest. ( Tudtad, hogy Tádzsikisztán zászlaja is piros, fehér, zöld csíkokból áll, mint Magyarországé, csak az övékén középen van egy címer is?)

Folklór estek

A tádzsikisztániak nem csak nyelvükben hasonlítanak az indiaiakhoz, hanem a táncukban is!
Vacsora után rendszerint (egy héten minimum háromszor) előkerült a lábas, az alumínium tésztaszűrő meg a műanyag edény fakanalak kíséretében a konyhából, ám ez esetben főzés helyett hangszerként funkcionálva. A sok tanulással és memorizálással eltöltött fárasztó napokat egy jó kis táncolós, éneklős “bulival” mindig élvezet volt feldobni. Hiába, vidék az mindenhol vidék; úgy fújták a dalokat, úgy ropták a táncot, hogy néha nekem is kedvem támadt csatlakozni.

Tádzsiki lány

De a hangulat egyébként is remek volt a házban; a forró nyári napokon szinte bármelyik pillanatban lehetett arra számítani, hogy valaki hátulról meglep egy flakon jéghideg vízzel, amit a nyakadba zúdít. Kész csata alakult ki, ahol senki sem maradt szárazon. 🙂 

Volt, mikor álmosan felkellve hajnalban mennék ki a konyhába egy pohár vízért s amint nyomom le a kilincset érzem, hogy valami csúszós, ragadósba nyúltam bele. Hát valamelyik vicces kedvű bekente fogkrémmel az ajtókilincset!

De nem egyszer kaptam rajta a tulajt az éjszaka közepén nagy cellux darabokat ragasztgatva a fürdőszoba ajtófélfájához keresztbe, hogy meglepje vele a legközelebb arra járót.

A sós teát már meg sem említem, de számos hasonló tréfálval ugrattuk egymást nap mint nap egy kis vidámságot csempészve a szürke hétköznapokba.

Azok a bizonyos szabályok

Volt egy kedvenc szabályom; kizárólag klasszikus arabul lehetett egymással beszélni. Szerencsére az amerikaiakon kívül senki más nem tudott angolul, így megvolt a kellő motiváció. Persze egy-egy mélyebb beszélgetés alkalmával a tulaj hölggyel azért átváltottunk angolra, illetve a tádzsikisztániak is néha-néha megfeledkeztek a szabályról, mikor maguk voltak a szobában, de mondanom sem kell, hogy a napi négy arab óra mellett a folyamatos otthoni arab beszéd csak a hab volt a tortán; rohamosan fejlődött a tudásom. 

Ám voltak bizonyos szabályok, aminek kevésbé örültem. Például, hogy az órákon kívül máshova nem lehetett menni, havi egyetlen szabad nap kivételével. Ez elvileg rám is vonatkozott volna, de ettől függetlenül persze rendszeresen találkoztam a vőlegényemmel és családjával a nyelviskola után.

Továbbá hetente kétszer nagytakarítás zajlott ( a konyha kivételével, mivel azt minden este patyolat tisztán kellett hagyni az aznapi szakácsnak); a lakás fel volt osztva, ki melyik résznek a felelőse, csak úgy, mint a főzés.

Pontosan igy ettek ők is-se kanál, se villa.

 

Az utóbbi külön kihívás volt számomra, hiszen otthon még csak távolról ismertük egymást az edényekkel meg a fakanállal, ha nem volt muszáj, nem igazán segítettem be. De most hirtelen egyszerre 13 embernek kellett főznöm ebédet úgy, hogy még vacsorára is maradjon. Általában hogy spóroljunk, jobbára húsmentes ételek készültek rizzsel, tésztával, meg sok-sok levessel. (A Közép-Ázsiai népek is, csak úgy, mint a magyarok, nagyon kedvelik a különböző fajta leveseket. )

Mindig a tadzsikokról volt szó, úgyhogy itt egy kép: kirgiz lány tradicionális ruhában.

Lámpaoltás nem volt, mindenki akkor feküdt, mikor kedve tartotta, annyi volt csupán a szabály, hogy 9 után a hálószobában csöndet kellett biztosítani annak, aki aludni akart.

Búcsú a háztól

Összességében szerettem ott lakni, ám a legnagyobb nehézséget talán az jelentette, hogy sosem tudtam egyedül lenni, nem volt saját szobám ahová elvonulhatnék magamban, ahová nem nyitnak be percenként a kisgyerekek ordítozva, ahol nem hallom mások beszédét és hangos tanulását. Márpedig a nap huszonnégy órájából valaki mindig biztosan fent volt.

Mikor 2011 nyarán édesanyukám két hétre meglátogatott, akkor került sor a mi kis egyszerű esküvőnkre a férjemmel, amelyet az egyik helyi mecsetben tartottunk meg. Ramadán után ( ami az esküvő után két nappal vette kezdetét abban az évben) új lakás után néztünk a közelben, hogy kibéreljük addig, míg nem lesz  sajátunk.

Ez viszont azzal járt, hogy felhagyva a fél éves intenzív arabtanulást munkába kellett állnom, hogy mindent fizetni tudjunk. Gyorsan találtam is állást az egyik közeli óvodában, így összepakoltam, búcsút intettem a “lányos háznak” és immár friss házasként költöztünk át új otthonunkba. Ő dolgozott és mellette az egyetem utolsó évét csinálta én meg igyekeztem helytállni a gyerekek között.

A szabadidőmet fordítással töltöttem némi plusz pénzért, illetve belevágtam egy online egyetemi kurzusba is.

Nem sokkal a költözés után nagy örömömre lehetőségem nyílt munkahelyet is váltani, ahol egy brit call center munkatársa lettem. Egy-két ottani élményemről ennek a posztnak a vége felé olvashattok.

Eközben lakást vásároltunk a város túlsó végén, Október 6. városban, ami némi dugóval 30 percre van a Tahrir tértől illetve a Piramisoktól.

Házak Október 6-ban

 

Hivatalosan nem is Kairóhoz, hanem Gizához tartozik, területileg akkora nagyjából, mint Alexandria. Viszonylag új rész, így a lakások olcsóbbak, ám sokkal sivatagosabb terület, jóval kevesebb emberrel. Némely háztömb a szó szoros értelmében a sivatag közepén áll távol a civilizációtól.

Az út Október 6. városban

Mi szerencsére Október 6. városnak az egyik központjában lakunk, de a tömegközlekedés még így is sokkal rosszabb, mint Kairó régebbi kerületeiben. Szeretek itt lakni, de Nasr city, ahol anyósomék is laknak és én is laktam előzőleg, mindig a kedvenc környékem marad, ahova gondolkodás nélkül visszaköltöznék.

Azért néhány pálmafa, egy-két marha is feltűnik a láthatáron útközben.

Hogy most mit csinálok? Fő állásban közösségi média asszisztensként dolgozom egy angol nyelvű weboldalnál, mellette szabadúszóként cikkeket írok néhány angol magazinnak és weboldalnak, de az utóbbival már magyarul is próbálkozom. 🙂

Hát ennyit rólam, ez volnék én; egy magyar lány Kairóban.