Elrepült a harmadik évem is Egyiptomban

 

A repülő lassan ereszkedni kezd és a távoli fények egyre közelebbinek tűnnek. Kifele tekingetek az ablakon a fényárban úszó városra, hátha a sok kis apró ház között megpillantom majd a piramisokat vagy a kairói tornyot. Hányszor gyönyörködhettem már ebben a látványban és még mindig nem tudok betelni vele!

Rápillantok a mobilom órájára. Pontosan érkezünk, hét óra felé jár már az idő. A tekintetem a kijelző bal felső sarkába siklik, ahol megpillantom a dátumot: 2013. November 27. Jóég! Hogy ez eddig nem tudatosult bennem! Pedig már hetekkel ezelőtt tudtam, hogy melyik nap jövünk vissza! Három évvel ezelőtt, mikor eldöntöttem, hogy Egyiptomban akarok élni és tanulni, pont ugyanezen a napon érkeztem a fővárosba!

Lassan már a sebesen robogó autók körvonalai is élesen látszanak és néhány perc múlva egy tompa ütközéssel leszáll a gépünk a kairói repülőtér egyik kifutópályájára.

Kedvesen biccentve az utaskísérőknek lépek ki a repülőből, ahol kellemes meleg szellő fogad.  Első utam a reptér mosdójába vezet, ahol kezet mosva szem magasságban egy kisujj méretű csótány nézegeti magát- vagy engem- a tükörben. A látvány mosolyra késztet.  Már épp kezdtem hiányolni őket. 🙂

A két hónap alatt, míg távol voltunk nem sok minden változott: az emberek még mindig emelt hangon csevegnek egymással, a kijáratnál ezúttal is levakarhatatlan taxisofőrök csapatába botlunk, s amint kilépünk az ajtón, a kihalt reptér csendjét  a járművek szüntelen dudálása váltja fel. Természetesen az utakat is még mindig a káosz uralja: öt perc sem telik belé, hogy valaki ne próbáljon meg “szabályszerűen” bevágni elénk az egyik mellékutcáról. De mindez már rég nem zavar, sőt. Valamiért nagyon is hiányzott ez a kairói nyüzsgés. Arab feliratok a boltok cégtábláin, dübörgő egyiptomi ritmusok, szamaras kocsi, pálmafák, lobogó színpompás kendők, utcai árusok a főút mentén… Jó újra itthon. 🙂

Már-már teljesen belefeledkezem a látványba és a hozzájuk fűződő emlékeimbe, mikor Kairó Nasr City körzetében járva elhaladunk néhány tank mellett, amik az elmúlt hónapok mozgalmas, ám cseppet sem szívderítő eseményeit juttatja eszembe. Az út egy részét eltorlaszoló vasrácsok még a helyükön várakoznak és a járdán szobrozó katona sem eresztette lejjebb hosszú, megtöltött fegyverét; kitartóan, a járókelőkre szegezve áll glédában mögötte.

A rádióban halk Korán recitálás megy s miközben a dugóban araszolunk hazafele, eltűnődöm, mennyi minden is történt velem az elmúlt három év során.

Vendégként, az ország varázsának foglyaként,  nem egyszer töltöttem már rövidebb időt Egyiptomban, de hogy mennyire más lesz itt élni a röpke látogatásaimhoz képest, azt nem sejtettem. Bevallom, főleg az első másfél évben igen csak hullámzott a szeretetem Egyiptom iránt, amit a családom, a barátaim, az otthon megszokott kis dolgaim és a természet mérhetetlen hiánya csak egyre fokozott. Valószínűleg a legtöbb határátkelőben hasonló érzések kavarognak, ám nekem ez volt az első alkalom, hogy 10 napnál többet legyek távol kis hazámtól.

Szeretem a rendet, a kiszámíthatóságot, a rendszert az életemben, a flexibilitással eddig köszönő viszonyban sem voltunk és a türelemmel is hadilábon álltam. Most az a kérdés merülhet fel benned, hogy akkor én mi a fenét keresek itt egy olyan országban, ahol az emberek pont az életritmusommal ellentétesen élnek? Nos, gondoltam, majd csak megbirkózom a feladattal, elvégre a türelemre való képesség elsajátítása jól jön majd és valamennyi rugalmasság is kell az életben.

Hát, megmondom őszintén, nem volt könnyű és néha még most sem az! De még ha néha nehézkesen is, úgy érzem, sikeresen vettem az akadályokat és elmondhatom azt, hogy szeretek Egyiptomban élni.

Nem lettem Pató Pál úr, de meg tanultam kezelni azokat, akik ekképpen élnek. Sőt, valamit azért tőlük is tanultam: a mai felpörgetett világban mikor annyi teendőnk akad, tudni kell rálépni a fékre és lelassítani egy kicsit. Ennek szellemében például  sokszor teljesen ki tudom otthon akasztani a családom, mikor olyan helyre megyünk, ahová egyébként teljesen mindegy, mikor érkezünk meg. 5-10 perccel előbb vagy később, igazán nem oszt-nem szoroz. Míg én ráérősen összeszedelődzködöm, ők már negyed órája ott toporognak az ajtóban. Kérdem én: miért kellene idegesen rohanni, mikor sehová sem sietünk. 🙂 Ám ha megbeszélt időpontról van szó, általában nem szoktam késni, és ha igen, akkor azt tudatom a másik féllel. Ebben nem tudok (és nem is szándékozom) az egyiptomiakhoz hasonulni.

Még mindig szeretem beosztani a napjaimat, mikor mit csinálok, de már nem kapok dührohamot (az esetek többségében),  ha épp becsúszik egy-egy plusz program és borulnak az aznapi tervek. A furcsa szokásokat, a másfajta mentalitásból adódó problémákat és egyéb szokatlan dolgokat megpróbálom tapasztalatként, olykor kalandként felfogni és a nehézségek helyett inkább a pozitív, érdekes dolgokat meglátni körülöttem – van belőle egy rakattal.

Emlékszem az első, egyedül megtett mikrobusz utamra. milyen büszke voltam magamra, hogy én egyedül fel meg le tudtam szállni a járműről! Micsoda sikerélmény volt, ahogy az első piaci látogatásaim is, mikor teljesen egyedül vásároltam be. Ezek most már a hétköznap megszokott pillanataivá váltak. Mára ugyanolyan magabiztosan közlekedek Egyiptomban, mint Magyarországon és már az sem okoz gondot, hogy megszólaljak arabul.

Megtanultam, hogy itt határozottnak, sokszor erélyesnek kell lenni, kiváltképp egy nőnek. Rájöttem, hogy a helyi dialektus ismeretével teljesen másképp állnak hozzád az emberek. Fejlődött az alkalmazkodó képességem, a türelmem és képes vagyok néha rugalmas is lenni. Megtanultam, hogy egy egyiptomi számára a legfontosabb a családja és hogy nagyon érzékeny természetűek, ezért vigyázni kell mit és hogyan mondasz. Megtanultam, hogy az itteni férfiak többségével tőmondatokban, határozott hangnemben szabad csak beszélni, mert könnyen félreérthetik a dolgot és utána már igen nehéz megszabadulni tőlük. Megtanultam, hogy habár az emberek végtelenül kedvesek és segítőkészek, amire nap mint nap találok példát, ám nem kell minden egyes kíváncsiskodó kérdésükre őszintén és bőbeszédűen válaszolni. Egyszóval sok mindent tanultam (és tanulok) Egyiptomról, de Egyiptomtól is egyaránt.

Mozgalmas három év van mögöttem, az biztos. Csak három? Pedig sokkal többnek tűnik.

Egyik munkahelyről a másikra, egyik lakásból a másikba, tanulás, új emberek,  új környezet, a hivatalok gyötrelmei, házasság, otthonkeresés, mennyünk-e vagy maradjunk dilemma… Nem mondom, unatkozni nem sokat unakoztam. 🙂

Átéltem egy afféle forradalmat, végigkisértem az első demokratikus szavazás minden egyes lépését, láttam egy kormány hatalomra kerülését és annak bukását. Most is itt vagyok a még mindig viharos időkben. Csodálattal néztem és nézem mind a mai napig milyen bátrak az egyiptomi emberek, akik nagyívből tesznek a letartóztatás veszélyére; az éles fegyverek, a könnygáz és a vízágyúk ellenére kimernek állni és  hangot adni nemtetszésüknek.

Mozgalmas napjaim voltak, nem panaszkodhatom. Pedig három év is olyan sok idő…

Ekkora nyüzsgésben sokszor elgondolkodom: De hol van az otthon?

Létezik, hogy az otthonnak gondolt otthon már mégsem annyira otthon?

Lehet-e valakinek két otthona? S ha igen, megszokható-e ez az állapot valaha?

Talán. Én, úgy érzem, otthon vagyok Kairóban is és Budapesten is egyaránt.

Néha kicsit jobban húz a szívem ide, néha kicsit jobban húz a szívem oda, de megszokni ezt a helyzetet még nem sikerült igazán.

Egyre jobban szeretem Egyiptomot, de ez a kétlaki élet tényleg nem egyszerű dolog.

Mert valamelyik vagy ezért, vagy azért mindig hiányzik…