Még néhány gondolat a gyerekkérdésről

A múltkori poszt után eszembe jutott még pár dolog, amit szerettem volna megosztani veletek a gyerekek kapcsán. Íme.

Girls who painted the wall with Egypt's colours

Házasság = Baba

Míg mi, egy-két gyerekes 21. századi Európaiak a Közel-Keleten járva sokszor elcsodálkozunk  (és esetleg rosszalló tekintettel, értetlenül állunk) a rengeteg gyerek láttán,  addig ők teljesen más szemszögből látják ezt a gyerekkérdést. Egyiptomban ( és az arab világban általánosságban) a gyerekre Isten áldásaként tekintenek. Éppen ezért a hónapokig tartó jegyességet majd  házasságkötést követően teljesen természetesen, mondhatni elvárás a család részéről (függetlenül attól, hány éves korban házasodott az illető és hány unoka van már a családban), hogy 9 hónap múlva megérkezzen az első kis trónörökös. Erről az ifjú párt sem kell túlzottan győzködni.

Arról, hogy az emberek mennyire „bolondulnak” kint a gyerekekért, pont egyik kedves egyiptomi barátnőmmel beszélgettem néhány hónappal ezelőtt. Ő is azon a véleményen volt, hogy a legtöbb egyiptomi nő szemében nem létezik fontosabb dolog a gyereknél, és bármiről képes lemondani érte. Elmondása szerint van, hogy a férj még várni akarna a gyerekkel, élni kicsit kettesben, ám a hír hallatán felesége teljes depresszióba esik. Nem akar ő menni sehová, és teljesen értetlenül áll a dolog előtt, hogy a férje hogy-hogy nem akar mégy gyereket.

Ám mikor a gyereket valamilyen oknál fogva nem szállítja le a gólya határidőn belül, megszólalnak a vészjelző szirénák, a családtagok és barátok pedig, mint szenzációhajhász újságírók csapnak le a „tetten ért” párra, hogy felgöngyölítsék az ügyet: vajon mi történhetett, miért nem jön még a baba? Teljes a pánik a családban.

Az egyik idősebb, hölgy ismerősöm például, aki többek között alternatív gyógyászattal foglalkozik Kairóban(nagy titokban), egyik találkozásunk alkalmával már a homeopátiás szereit rejtő szekrényében turkált a megfelelő készítmény után kutatva, mert biztosra vélte, hogy itt egészségügyi gondok vannak és azért nem nő még a méretem deréktájon. Kisebb sokkot kapott, mikor közöltem vele, hogy semmi ok az aggodalomra, mert tudtommal teljesen egészséges vagyok ( bár nem értem, miért csak a nővel lehetne a gond, de mindegy). A helyzet csupán az, hogy voltaképp nálunk még terve sincsen a baba. Miután felocsúdott, elkezdte sorolni az érveket, amiért szerinte nekem azon nyomban gyereket kell vállalnom, ám miután még a negyed órás monológ után is csak a fejemet ráztam, feladta – majd a legközelebbi találkozásunkkor újra próbálkozott.

Előzőleg már említettem, hogy manapság egyre jobban kitolódik a házasságkötések, és ezzel együtt a gyerekvállalás időpontja is (legalábbis Kairóban és a nagyvárosokban biztosan). Az egyiptomiak nem szívesen házasodnak tanulmányaik befejezése előtt, a szülők pedig még annyira sem támogatják a dolgot. Legtöbbször nagy csatákat kell vívni, ha valaki egyetemi évei alatt, „kezdőtőke nélkül”, jól fizető munkahely és lakás nélkül akar házasodni. (Saját tapasztalat.) Pedig nem kellene, hogy ekkora gondot okozzon a dolog, ha mondjuk nem ragaszkodnának ennyire a berögzött kulturális szokásokhoz és elvekhez. Kényelmesen, még akár egy PhD-t is ellehetne végezni házasság mellett, gyerek előtt.

De találkoztam már a másik véglettel is. Olyan lányokkal, akik 17-19 évesen mentek férjhez és szülték első gyermeküket. Egyesesek közülük ezt követően el sem kezdték, vagy abbahagyták az egyetemet, de volt, aki folytatta és némi nagyszülői segítséggel sikeresen lediplomázott gyerek mellett is.

Így a nagyfokú gyerekszeretet mellett a másik ok talán, hogy az egyiptomi párok ilyen hamar vállalnak gyereket, a családok összetartásának köszönhető.  Nyilván minden könnyebb, ha tudja az ember, hogy ott vannak a közelben a nagyszülők meg a rokonok (talán néha túl közel is), akik besegítenek a gyereknevelésben – ha kell, ha nem. Ez esetenként jelenthet akár hátrányt is, gondolva itt a különböző nevelési elvek konfliktusaira, de ha ezek az elején letisztázódnak, szerintem rettentő sokat jelent, hogy tudod, a nagyikra minden körülmények között számíthatsz, akik ezt egyébként el is várják és nagyon élvezik, mikor unokájukra vigyázhatnak.

children

Tucatnyi gyerek egy családban

Egy egyiptomi családban átlagban 3 gyerek van, de egyáltalán nem ritka az 5-6 gyerek. Az egyke még a fehér hollónál is ritkább, ám két gyerekes családdal már sűrűbben találkozol. Sokakban felmerülhet a kérdés: miért kell ennyi gyerek, főleg egy olyan családban, ahol napi szintű problémát jelent a megélhetés? ( Statisztikák szerint a 2012-es évben 2.6 millió gyerek született, Egyiptom lakossága pedig jelenleg 87 millió körül jár. )

Mindazonáltal, hogy én is sokszor felteszem a kérdést, látva pl. a gondnok (bawwáb) gyerekeit az 10×10-es kis lyukban a lépcső alatt egy szakadt matracon ücsörögve,  szerintem az alapvető probléma talán nem is a születések számával lenne, hiszen pl. Németország lélekszáma sincsen sokkal lemaradva Egyiptomtól 80,7 millió főnyi lakosságát tekintve. (2013-as adat). A  legnagyobb probléma ( a számos probléma mellett) inkább az, hogy szinte mindenki Kairóban, illetve Alexandriában tömörül, a legtöbb gyárnak és cégnek a központja ebben a két városban található. Pedig attól függetlenül, hogy Egyiptom java része sivatagos terület, még számos kincse van, gondolok itt pl. a kőolaj és foszfátbányászatra, a tengerparti sólepárlókra, a Nílus mente és az oázisok növény – és állattenyésztésére, vagy éppenséggel a szinte teljesen tönkretett gyapottermesztésre. (Az egyiptomi gyapot a világ egyik legjobb minőségű gyapotja, és a világ egyik legnagyobb élőállítója volt néhány évtizeddel ezelőttig. Mára ez az iparág teljesen leépült, rengeteg vidéki gyárat bezártak.) Mivel nem fordítanak kellő időt és pénzt más városok fejlesztésre, így aki teheti, a zsúfolt és zajos Kairóba költözik falujából, ahol sok esetben még víz és áram sincs bevezetve a házakhoz.

De térjünk vissza az eredeti kérdésre: azon kívül, hogy az egyiptomiak nagyon család centrikus nép, imádják mikor a gyerekek gügyögése-gagyogása tölti meg a házat, és Isten áldásaként tekintenek rájuk, még mi az, ami miatt ennyire sok a születések száma?

Sokan erre azt szokták rávágni, hogy mert Egyiptomban nem ismerik, vagy egyenesen tiltják a fogamzásgátlást . Ez így nem igaz. Először is le kell szögezni, hogy szexuális kapcsolatról, pláne gyerekvállalásról ,mind a muszlimok, mind a kopt keresztények körében kizárólag a házasság keretei között beszélhetünk. Nyilván történnek afférok házasság előtt is, vagy mellette, csak úgy, mint bárhol máshol a világban, de  társadalmilag sem az egyik, sem a másik eset nem elfogadott, és rettentő nagy szégyennek számít.

Általánosságban az is elmondható, hogy a szexualitásról nyíltan beszélni nem szokás Egyiptomban. Így például sosem leszünk fültanúi a kávéházban, amint a másik asztalnál beszélgető társaság tagjai azt ecsetelik, hol és kivel töltötték az előző éjszakát, és hogy az fergetegesre vagy tragikusra sikerült-e. De nem találjuk szembe magunkat fehérneműben pózoló anorexiás modellek, vagy éppen egy boxeralsóra vetkőzött férfi képével sem, aki óvszert reklámoz a járókelőknek  a metróban vagy a tv képernyőjén. Tény, hogy ha kissé diszkrétebb megközelítést is választva, mint nyugaton, de mindenképpen lehetne még mit fejleszteni azon, hogy az emberek ne kezeljék ennyire tabuként a szexualitás, a menstruáció és ehhez hasonló intimebb kérdéseket, (például be lehetne esetleg iktatni egy felvilágosító órát a gimnáziumok utolsó éveiben, főleg vidéken, vagy modellektől mentes reklámokkal felhívni az emberek figyelmét a patikákban megvásárolható forgalmazott termékekre, amit egyébként egyik alkalommal már láttam is).

558306_623833217416_443040704_n

Óvszerreklám Kairóban – Mondom, hogy lehet ez diszkrét is. 🙂

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, mikor a patikában vásároltam, többek között egy csomag betétet.  Minden egyes alkalommal az eladó egy teljesen fekete zacskóba  tette a megvásárolt betétet, majd azt még egy fekete zacskóba rejtette, hogy még véletlenül se lássa meg senki, mit rejt a csomag. Nem mintha ország-világnak mutogatni kellene, de azért nem kell ebből ekkora facnit sem csinálni.

Ám mindez nem jelenti azt, hogy mindenki teljesen tudatlan lenne a téren. Én úgy vettem észre, hogy a nők egymás között, és a férfiak is egymás között éppúgy megbeszélnek mindent , legyen szó akár menstruációról, a nászéjszakáról, vagy a védekezésről – teljesen privát beszélgetés keretein belül. Az internetről nem is beszélve, ahol minden információ csak egy kattintásnyira van.

A patikákban – legalábbis a nagyvárosokban, mint Kairó – ugyanúgy beszerezhető a fogamzásgátló tabletta, potom áron  és természetesen vény nélkül, mint minden gyógyszer Egyiptomban. Terhességi tesztek, sürgősségi tabletták és óvszerek széles választéka várja a kedves, gyereket egyenlőre nem óhajtó házaspárokat. A fogamzásgátló tablettáról egyébként kint az a rémhír terjedt el, hogy később meddőséget és egyéb egészségügyi problémákat okoz, így az emberek kissé bizalmatlanok velük szemben. ( Sejtésem szerint a népszerűtlenséghez valószínűleg az is hozzájárul, hogy a tablettákat ugye napi rendszerességgel kell szedni, ami feledékeny egyiptomi nőknek, kiváltképp már 1-2 gyerek után, okozhat némi gondot.) Ez esetben spirálért is fordulhat az illető a nőgyógyászhoz. Igen, még ilyen is van Kairóban.

 

Tilos a fogamzásgátlás

Valóban vannak, akik bűnnek vélik a fogamzásgátlás bármiféle fajtáját és nem fogadnak el semmiféle mentséget rá, ám ez csupán a kisebbség. Már csak azért is, mert ha vallási szempontból nézzük a dolgot, számos feljegyzés maradt fent Mohamed próféta idejéből, hogy az emberek bizonyos okokból kifolyólag késleltették a teherbeesést és az nem számított bűnnek. Ergo, ez ma is érvényes.

Summa summarum, a baba kérdés a házastársakon múlik, illetve kellene, hogy múljon. Ameddig mindketten egyetértenek abban, hogy várni kellene még vele, addig nincs gond.

 

Gyerekmunka

Sajnos a történethez hozzátartozik, hogy sokan azért vállalnak gyereket, hogy több legyen a dolgos kéz a családban. Az UNICEF szerint az egyiptomi 5 és 17 év közötti gyerekek 9.3%-a dolgozik napi 8+ órában, esetenként iskola helyett, mezőgazdaságban, halászatban vagy a gyárakban. Habár az új alkotmány szabályozza a minimum életkort és a 18 év alattiak munkakörülményeit, ami összhangban áll a kötelező iskolai életkorral, ha nem végeznek szigorú ellenőrzéseket, ez mind csak elmélet marad.

Így ne lepődj meg, ha a boltok eladó pultjai mögött, a pékségben a sütő mellett, a mikrobuszban a volánnál vagy egyéb helyeken egy tizenéves formafiúval találod szembe magad. Ha nappal az utcán sétálva egy koszos arcú lányka hirtelen egy köteg petrezselymet nyom a kezedbe néhány fontot kérve érte cserébe, ha a déli tűző melegben, a kocsik kipufogógázának irritáló füstjében a dugóban araszolva egy verejtékező kisfiú foltos rongyával a kocsid kezdi törölgetni, várva, hogy munkáját némi apróval honoráld. De az is előfordulhat, ha este 11-kor a kocsisorok között, álmos szemeit dörzsölve feltűnik egy kis kölyök és járműről járműre kopogtat az ablakokon, hátha valakinek szüksége van 1 fontért egy csomag zsebkendőre. Szívszorító élmény.

child labor

6 éves egyiptomi kisfiú, aki a földeken dolgozik.

Milyen Egyiptomban gyereket nevelni/ kisgyerekes anyukának lenni?

Ha már a gyerekek a téma, nem maradhatnak el a külföldi anyukák egyiptomi élményei sem. Mivel a témában egyenlőre még szinte semmilyen tapasztalattal nem rendelkezem, a kérdést néhány Kairóban, illetve Luxorban élő magyar anyukának tettem fel, akik a következő válaszokat adták.

A kinti gyereknevelés negatív oldala

  • Nincsenek járdák, így szinte lehetetlen a babakocsis közlekedés
  • Nincs park, játszótér a közelben, ahová mindennap könnyedén egyedül is kivihetnéd a gyereket sétálni.
  • Az állatkert nagyon-nagyon lepukkant. Kevés vagy drága az olyan hely, amit a gyerek is élvezne.
  • Az állandó dugók miatt nehézkes egyik helyről a másikba jutni. Sokszor az egyébként 10 perces út (mondjuk az orvoshoz) is 1-2 órába is beletelik.
  • Nyáron elviselhetetlen a hőség, télen a rosszul szigetelt ablakok miatt igencsak fűteni kell vagy felöltözni, (vagy mind kettő), hogy a kinti 8-10 fok a lakásban elviselhető legyen.
  • A jó, többnyire európai rendszerű bölcsődék havi 2500 fonttól (94 ezer Ft) kezdődnek.
  • Rossz a közbiztonság, nem érzem magam sosem 100%-ig biztonságban.
  • Az orvosok többsége szakképzetlen, a szakképzettek eszméletlen drágák. Mindenki mindenre antibiotikumot akarnak felírni, és volt, hogy az orvos tanácsaival a gyerek életét veszélyeztette. Ha nincs nagy gáz, inkább saját magam kezelem a gyereket.
  • A klubunkban a szebb, igényesebben berendezett helységekbe nem lehet gyerekkel bemenni. Csak oda, ami úgy néz ki, mint egy vasúti váróterem.
  • Az alexandriai könyvtárba sem léphetnek be gyerekek.

A pozitív oldala

  • Sok a babás-mamás közösség
  • Itt mindenki imádja a gyerekeket, így a a taxisofőrtől kezdve az üzletek, kávéházak dolgozóin át mindenki segítőkész, és nem bánják, ha a gyerek szétpakolja a házat.
  • Probléma nélkül be tudom vinni a gyereket a munkahelyre, a főnök nem problémázik és mindig van kivel eljátsszon.
  • Gyerekkel nagyobb biztonságban érzem magam az utcákon, mert a gyerekes anyukát sokkal nagyobb tiszteletben tartják. Gyerekkel sohasem szólnak utánam a férfiak ( nélküle viszont igen.)
  • Gyerekszeretőbbek az emberek. Nyugodt lehetek, hogy mindig figyel rá valaki. Pl. van, hogy egy kávézóban a pincér eljátszik vele és nem kell mindig utána rohangálnom, míg másokkal beszélgetek.

Az egyik magyar anyuka pedig a következőket mesélte a kinti 70’es – 80’as évekről:

„Sokkal jobb volt akkor gyereket nevelni, pl. az iskolák szempontjából mindenképpen. Az akkori legjobb iskoláknak is nagyon megfizethető ára volt. Sok külföldi tanárral az idegen nyelvet jól el tudták sajátítani. A klubokban rengeteg lehetőség volt: játék, programok, különféle sportok. (Magyarlánykairóban: Én úgy tapasztalom, hogy ez ma is ugyanúgy megvan, abban a klubban legalábbis ahová mi szoktunk járni. ) A klubtagsági díj sem volt az egekben, mint manapság. Igaz Pampers és társai csak később jutottak be, ezért az otthoni pelenkákat és betéteket használtam, de ez volt a legkevesebb baj. A helyi vidámparkokban szinte fillérekért lehetett egy pár órát eltölteni: biciklizés és kacsa etetés a tavon, kis állatkert, füves rész, péntekenként rezesbandás térzene. Az állatkertről ne is beszéljek, ahol szinte havonta megfordultunk. De mentünk a halas kertbe, lovagoltunk, szamaraztunk a piramisoknál. Mivel az Egyiptomiak nagyon gyerekbarát nép, ez kimondottan megkönnyíti a nevelést. A családban senki se szólt bele, hogyan nevelem a gyereket. Tudták, hogy nálam vannak másféle elvárások is és ezt tiszteletben tartották.”

Az utóbbit többen is megerősítették.

„Nálunk senki nem szól bele a nevelésbe, de tudom, hogy sok mindenen meglepődnek. Például, hogy hagytam a gyereket magától enni (az egyiptomiak minimum 3-4 évig nem engedik az ételhez nyúlni, hogy ne maszatoljon össze mindent), hogy nem kiabálunk, hogy bevonjuk a döntési folyamatokba, hogy elmagyarázunk mindent, nem parancsolgatunk stb.”

Meglátásaimat a kinti nevelésről ezen a linken olvashatod.

children3

Egyiptomi lányok az iskolában

Mit gondoltok a leírtakról? Nektek milyen tapasztalataitok voltak/vannak? 

Advertisements

Na, mikor jön a baba? – Az elkerülhetetlen kérdés, ha arab nővel beszélgetsz

09_sebou_slide-cc4fe9280e90429ce4667aa1205ce2689683e98b-s6-c30

Tavaly, az iskolai szünet vége fele történt, hogy hónapokig tartó teljes csönd után a szembe szomszéd ajtajánál halk szöszmötölésre és kulcscsörgésre lettem figyelmes, majd néhány pillanattal később az ajtó is nyikorogva kinyílt. (Tudniillik a mi nappalinkból még a lépcsőházban fel-felbukkanó egerek lépteit is kristálytisztán hallja az ember a kora délutáni csendben.) Felpattantam a laptop elől és kilestem a kukucskálón. A szomszéd nő, Dzsihen érkezett haza két iskoláskorú lányával és egy harmadik apró jövevénnyel, aki a karjában szuszogott. Dzsihen arab tanárként dolgozik egy helyi gimnáziumban, a férje pedig egy egyetemen tanít a város túlsó felén, de őt szinte sosem látom. Csak a konyhaablakon átszűrődő “arabosan” hangos beszélgetésekből és alkalmankénti szóváltásokból ismertem.

Jó szomszédhoz illően gondoltam gyorsan összeütök egy tányér lekváros piskótát ( az egyetlen süteményt, amint nem vagyok képes elrontani és amivel mindig le tudom venni a helyieket a lábáról) és becsöngetek hozzá gratulálni az új gyerkőchöz. Nem mondanám, hogy egyébként nagyon szoros kapcsolatban állnánk. Leszámítva, hogy a már említett konyhaablakon át mikor az véletlenül nyitva marad ( és hát 45 fok nyári melegben a tűzhely mellett ennek nagy a valószínűsége), akaratlanul is fültanúja lesz az ember a másik ház lakói életének. Ám míg ők egy szót sem értenek abból, ami a mi lakásunkból esetleg áthallatszik, addig én naprakészen informálódok arról, hogy odaát már megint szervizbe kellene vinni a kocsit, vagy hogy az új tanárnő mennyire jól illene a vidéken lakó bátyó mellé feleségnek. Múltkor néhány csipet sóért kopogott át, máskor én csöngettem, hogy átböngésszem az új Avon katalógusát. Szóval a kapcsolatunk amolyan felszínes, jó szomszédi viszony. Ennek részemről egyik fő oka az egyiptomiakra (kiváltképp a nőkre) jellemző, sokszor rémesen idegesítő kíváncsiskodásuk. ( Tisztelet a kivételnek.)

Honnan jöttél? Ez mindig a “bemelegítő” kérdésük, ami önmagában nyilván nem is lenne akkora probléma, hiszen az ember akaratlanul is leküzdhetetlen vágyat érez az iránt, hogy megtudja, hová valósi a mecsetben imádkozó vagy a mikrobuszon mellette nyomorgó külföldi idegen. A gond ott kezdődik, hogy e kérdés megválaszolása csupán az előszele az azt követően nyakadba zúduló kérdések lavinájának. Mi a neved? Mivel foglalkozol? Hol végeztél, mit végeztél? Mióta vagy muszlim? És a család? Házas vagy? Férjed hol dolgozik? Hol laktok? Van még hozzád hasonlóan szép, külföldi barátnőd esetleg? A fiamnak/bátyámnak / unokatestvéremnek keresek menyasszonyt… Öregem, még egy állásinterjún sem kérdeznek tőled ennyit, mint amennyit egy egyiptomi nő kérdezni képes egy külföldi láttán! (A rokonok meg azért kérdeznek annyit, nehogy elmulasszanak bármilyen jelentéktelen momentumot vagy egyébként tök személyes ügyet az életedből.) Hogy ne keveredj kínos helyzetbe, a következőképpen tudod kivédeni kérdéseik cunamiját: te lendülsz először támadásba és kezded bombázni az illetőt a kérdéseiddel, vagy ha tömör választ adsz és gyorsan kérdezel valamit elterelő hadműveletként. Ám van egy, a házasságom óta rendszeresen elhangzó “jolly joker” kérdésük, amivel egyenesen kiverik azt a bizonyos biztosítékot. Talán nem is magától a kérdéstől szökik a vérnyomásom az egekbe, inkább a nagy értetlenkedés és győzködés teszi be a kaput, ami utána következik. Na meg az, hogy szinte egyetlen találkozásnál sem felejtenek el róla érdeklődni.

“Ehlen-ehlen, üdvözöllek” – kendőjét lazán hajára dobva, nyúzott arcán széles mosollyal nyitott ajtót Dzsihen, majd kedvesen betessékelt és leültetett a kanapéra. A piskótákról levette a fóliát és elnézést kérve gyorsan a konyhába rohant, hogy egy tál mézes sziruptól csöpögő baszbúszával és két csésze émelygősen édes fekete teával térjen vissza. A hónapok óta lakók nélkül álló lakás állott szaga most baba illattal keveredett, a porlepte berendezés viszont pont olyan volt, mint amire emlékeztem: barokk stílusú kanapé flitter borította díszpárnákkal, mellette aranyozott, oroszlánfej lábakon álló karfás székek, amibe belehuppanva az embernek az az érzése támad, hogy a gödöllői kastély egyik nappalijában Erzsébet királynéval teázgat. Az asztalon kristályvázák és aranyozott berakású pohárkészletek sorakoznak, a falon súlyos, aranyra mázolt képkeretek lógnak. Az egyiptomi közép és felső réteg teljesen tipikus nappalijának képe ez.

“Hát hogy vagytok? Úgy eltüntetek a nyárra, hogy már azt hittem végleg elköltöztetek.” – fogtam a beszélgetésbe.

“Jaj dehogyis, csak édesanyáméknál voltunk Zagazigban amíg meg nem született a fiam, Amr. “

“Rögtön sejtettem. Mashallah! Szívből gratulálok.”

“Akarod látni? Most éppen alszik, de várj, kihozom megmutatni.” – és már szaladt is be izgatottan a hálószobába, ahonnan egy derékig bebugyolált barna bőrű, göndör, fekete hajú csöppséget hozott ki.

“Rettentő cuki!” – állapítottam meg megpillantva Amrt. Gondolom apa nagyon büszke rá.

“Az, persze. Két lány után már szinte elvárás, hogy a harmadik kisfiú legyen, nem?” – húzódott mosolyra a szája, miközben büszke anyai tekintettel figyelte, ahogy Amr mocorogni kezd a pléd alatt.

“Mennyi idős?”

“Most múlt két hónapos. Nem akartam visszajönni addig Kairóba, míg tart a nyári szünet. Szeptembertől úgyis megyek vissza dolgozni.”

“Komolyan?” – néztem rá csodálkozva. “De hát még csak most szültél. Nálunk Magyarországon 3 éves korig az anya nem csak hogy otthon maradhat a gyerekkel, de mindenféle támogatást is kap az államtól.”

“Á, az Európa. Itt ennyi gyerekkel másképp működnek a dolgok. Fizetetlen szabadságra mehetnék, de félek, hogy találnának utánpótlást, engem meg kitennének. 3 hónapom van itthon úgy, hogy fizetik a távollétem, aztán vissza kell mennem az iskolába. “

“És őt hova teszed addig?” – kérdeztem kíváncsian, miközben valahonnan bevillant, hogy lehet esetleg a férje maradna otthon a gyerekkel, de azzal a lendülettel el is vetettem a nevetséges gondolatot. Hogy is jutott ez eszembe, hisz még Magyarországon is kissé abszurdnak hangzik az ötlet, nemhogy Egyiptomban.

“Az iskolának van bölcsődéje. A tanárok kisgyerekeinek ingyenes.” – válaszolta meg a kérdésemet.

“Gondolom akkor a mesterképzést már nem is folytatod.”

“Kértem halasztást. Már az utolsó hónapokban sem tudtam rendesen koncentrálni. Gyerekek meg munka mellett képtelenség.” – szögezte le csalódottan.

A következő öt percben tovább folytatódott az egyiptomi és magyar dolgozó anyukák helyzetéről a beszélgetésünk. Irigykedve hallgatta mikor a GYES-ről, GYED-ről és társairól meséltem neki, míg én elcsodálkoztam, mikor megtudtam, hogy itt az állami szférában egy anya akár 20 évig is fizetetlen szabadságon maradhat, ami után gond nélkül visszamehet a szüléskor otthagyott pozíciójába. Ám minden fohászom ellenére a témából kifogyva a szó itt arra az elkerülhetetlen pontra terelődött, ami szinte minden egyes arab nővel folytatott diskurzus során valamikor biztosan előjön, tapasztalataim szerint általában “in-medias res”-ként  már rögtön az elején. Ez alkalommal a kis Amr jövetele sikerült ezt késleltetni, ám sajnos nem sokáig.

“És ti hogy vagytok? A baba mikor jön? Nem látom, hogy kerekednél. Pedig már jó ideje házasok vagytok. Mióta is? Két éve, nem?”

Jaj, ne! Már megint? A számonkérő, már-már lenézőnek ható kérdés, aminek hallatán leolvad az addigi derűs mosoly az arcodról és feltűnik erőltetett hasonmása, aki olyan feszélyezett helyzetekben szokott kiülni az ember képére, amikor az legszívesebben melegebb éghajlatra küldenéd a veled szemben ülőt, ám az udvariasság látszatának fenntartása érdekében inkább csak afféle kényszeredett vigyort erőltetsz magadra, miközben belül fojtod el feltörő érzelmeidet. Valahogy így vagyok ezzel én, mikor a héten már vagy harmadszorra hallom ugyanezt a kérdést a rokonság különböző tagjaitól, régi és újdonsült ismerősöktől, de még a patikás eladónőtől is, akivel múlt alkalommal kellemesen elcsevegtünk a Betadines üveg felett, miután sikerült mély, harci sebet szereznem takarítás közben a kezemen. Ez nem igaz, hogy már megint ugyanitt kell kikötnünk!

Próbáltam türelmesen és készségesen válaszolni Dzsihen kérdésére – elvégre van már fél éve is, hogy nem találkoztunk, így igazából lehetnék vele elnézőbb is -, miközben azon gondolkodtam, hogy ezentúl valószínűleg mégiscsak jobb lesz Avon helyett más termékek családot használni.

„Jaj, neem-nem, nálunk még nem jön baba mostanság, in sá Allah, ha Isten is úgy akarja. Tudod, én még a 25-öt sem töltöttem be ( bár vészesen közelitek hozzá), férjem meg alig lépte át a küszöbét. Tök fiatalok vagyunk még. Szeretnénk még kicsit kettesben lenni, utazni, tanulni, ezt-azt csinálni együtt, érted.” – kezdtem a szokásos magyarázkodást. Hát nem értette. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet egy gyereknél fontosabb.

„Ne viccelj, nekem ilyen idősen már rég megvolt Jázmin.” – legyintett, miközben furcsállóan nézett rám, mintha azt gondolná, hogy csak felesleges kifogásokat keresek. „Mellette dolgoztam is. Sokat voltunk anyánál. Egy gyerekkel az égvilágon nincsen semmi probléma. Majd akkor, ha hárman három felé szaladnak.”

„Hát nem tudom, de elnézve a körülöttem levő anyukákat, nekem úgy tűnik, hogy se éjjelük-se nappaluk még egyetlen gyerkőc mellett sem. Sokszor alig lehet őket elérni, kialvatlanok és elfoglaltak. Ha fel is veszik a telefont, sokszor már 5 perc után rohannak, mert felsírt a gyerek vagy épp a felmosóvödörből kell őt kihalászni. Azt mesélték, sokszor még a WC-re sem jutnak el normálisan, a hajszárítás és a 7 óra alvás egyhuzamban meg már csak kósza álom. Arról nem is beszélve, hogy én itt tök egyedül vagyok. Még anyósom is a város túlsó felén lakik. Mindegy. Szeretjük a gyerekeket, de nem akarunk még sajátot. Nem vagyunk rá készen és kész.” – próbáltam rövidre zárni.

Szörnyen untam már ezt a folytonos győzködést. Tudom én, hogy itt mások a szokások, a házasság után teljesen természetes, sőt, egyenesen elvárás, hogy 9 hónap múlva pottyanjon az első baba és úgy tűnik itt senki sem fél a szüléstől vagy kerít a dolognak akkora hatalmas jelentőséget, mint mondjuk én. Házasság, 9 hónap, baba. Másfél év, következő baba. Kész. Nincs mit komplikálni rajta. Természetesen ezzel nincs is semmi baj, hiszen mások vagyunk, más a kultúránk, mások a szokásaink vagy épp csak a körülményeink. Egyszerűen másképp gondolkodunk. De pont ettől izgalmas ez a világ. Minden ország, minden város különböző, és benne minden egyes ember egy páratlan személyiség, önálló gondolatokkal és elképzelésekkel. Csupán a tolerancia szükségeltetik a harmonikus együttéléshez. Ennek jegyében pedig azt is igazán el lehetne fogadni, hogy én másképp vélekedek erről a gyerek dologról.

„De a gyerek Isten áldása.” – folytatta Dzsihen a győzködést, miközben az idő közben felébredt és a nyöszörgő Amrt ringatta. „Nézz rá, olyan tündéri. Hát nem akarsz te is ilyet?”

„Valóban nagyon aranyos és egy ajándék a szülőknek, de én úgy érzem, ráérek még néhány évet. Fiatal vagyok hozzá. Szerintem erre fel kell nőni, hiszen egy gyerek hatalmas felelősség és nagy változás egy ember életében. Ne érts félre, én sem szándékozom 30 felett szülni először, de őszintén szólva bár természetesen elfogadom, azt nehezen tudom megérteni, hogy miért vállal valaki gyereket rögtön a házasságkötés után? Miért nem várnak legalább néhány hónapot, hogy egy kicsit megismerjék egymást? Főleg ha az illető, mint jómagam, korán ment férjhez és nem sürgeti a „biológiai óra”. Hiszen házasság előtt általában (egy átlagos egyiptomi családot tekintve) nincsenek teljesen privát találkozások, meghitt, romantikus pillanatok, a testiségről nem is beszélve. Miért a házasságkötés időpontjától függ a gyerekvállalás? Miért nem a kortól mondjuk, vagy legfőképp, hogy a házaspár mikor szeretne? Miért elvárás ez és egyáltalán mi köze bárkinek is ahhoz, hogy másoknak mikor lesz babája?” Az utolsó néhány mondatot már csak magamban gondoltam.

„Miért kéne várni? Hisz ez az élet rendje. Egy nőnek ez a legfőbb feladata és nincs is nagyobb vágya, hogy kezében ringassa és magához ölelje a gyermekét.” – vágta rá hevesen.

„Szerintem meg túl nagy változás ez az ember életében, hogy csak úgy ripsz-ropsz beleugorjon. Szerintem fontos, hogy jól ismerje a párját a baba előtt és a házassága erős lábakon álljon.” – érveltem hasztalanul.

„Jaj, ti európaiak túlságosan megbonyolítjátok a dolgokat” – csóválta a fejét értetlenül.

Kezdtem belátni, hogy ennek a beszélgetés így semmi értelme. Miért is kell mindig vitába meg értetlenkedésbe bonyolódni mikor egy két mondattal rövidre lehetne zárni a történetet. Nálatok mikor jön a baba? Nem jön, még nem akarunk. Pont. Téma lezárva. Győzködhetném én is még őt azzal, hogy a jegyesség nem egyenértékű a házassággal, és hogy szerintem a házasságkötés után igenis szüksége van egy párnak időre, hogy teljesen kiismerjék egymást, összeszokjanak, megtanulják elfogadni és kezelni a másik szokásait, „hóbortjait”. ( Nyilván már a házasságkötéshez is ismerniük kell egymást, de együtt élni teljesen más, mint néhányszor találkozni a héten a családi vacsoraasztal, egy forró tea felett, vagy éppen telefonon csevegni.) Mondhatnám, hogy szerintem szükségük van együtt töltött romantikus percekre, együtt átélt pillanatokra, amik megerősítik a kapcsolatukat és eljuttatják őket majd arra a harmóniával, tisztelettel és szeretettel teli pontra, hogy úgy érezzék, házasságuk megérett a következő fázis teljesítésére, a gyerekvállalásra. (De lehet csak én komplikálom túl.) Magyarázhatnám, hogy szerintem egy fiatal (egyiptomi/Istenhívő) lány esetében  épp elég ahhoz a változáshoz hozzászoknia, hogy elkerül a családjától ( pláne ha ez egy másik városba vagy netán országba való költözéssel jár), hogy a nászéjszakával belép egy eddig titokzatos búrával körülvett világba, a házas emberek világába, hogy most már egy (remélhetőleg) szerető és gondoskodó férjjel oszthatja meg gondolatait és érzéseit, napjának számottevő perceit. Mondhatnám azt is, hogy innentől kezdve vannak bizonyos kötelezettségei is, amikbe eddig csupán be-be segített az anyjának, de amikért most már teljes mértékben ő felel. Magyarázhatnám, hogy szerintem egy férfinak is fel kell készülni terhes felesége hormon és kedélyállapotának ingadozására, testének változására, és szexi hasának növekedésével egyenesen arányos újabb és újabb nyűgjeire és bajaira. De nem mondok inkább semmit. Voltaképp nem is akarom én őt meggyőzni, hiszen két különböző helyen nőttünk fel és ha számos dologban egy véleményen is vagyunk, a gyerek kérdésben biztosan más szemléletet vallunk. Tulajdonképpen nem is zavarna engem ez, ha nem érezném, hogy ezzel a folytonos, már-már szemrehányó kérdezősködéssel átlépik annak a zónának a határvonalát, amibe véleményem szerint kizárólag egy feleség és egy férj fér bele.

Furcsák néha ezek az egyiptomi nők – gondoltam magamban. El sem tudom képzelni azoknak a frusztrációját, akiknek nem is lehet gyerekük. De teljesen felesleges ezen morfondírozni. Ahogy engem nem tudnak meggyőzni, úgy őket sem fogom tudni leszoktatni a folytonos vallatási kényszerükről. Megoldásként két alternatíva maradt csupán: megszoksz vagy a megszöksz. Én egy nagy, beletörődő sóhajjal végül is az előbbit választottam.

„Hát…nem vagyunk egyformák.” – állapítottam meg Dzsihenre pillantva megenyhülten.

„Hát nem.” – ismerte el Dzsihen visszamosolyogva. Furcsák ezek az európai nők – gondolhatta magában.

Ebben a pillanatban kattant az ajtózár és belépett rajta a férje, Ahmed fáradt, morcos arckifejezéssel, hosszú naptól meggyűrődött fehér ingben és élére vasalt vászonnadrágban, kezében fekete aktatáskáját szorongatva. Elejtett egy szálám álejkumot, majd nem is zavarva tovább a beszélgetést, tovább sétált, és eltűnt a konyha ajtófélfájáról lecsüngő gyöngyfüzér függöny mögött. Ez volt a végszó, ideje nekem is mennem. Felálltam a kanapéról, kedves szomszédi mosollyal az arcomon megköszöntem Dzsihennek a teát és a süteményt, majd öleléséből kibontakozva átsétáltam a saját lakásunkhoz. Elővettem a kulcsot a zsebemből, majd egy utolsó intéssel szomszédasszonyom felé behúztam magam mögött az ajtót.

A baba téma folytatása következik…

Az egyiptomi gyereknevelés furcsaságai

Nem vagyok egy nagy gyerekszakértő és egyenlőre még nem is tervezek az lenni, de néhány elképzelésem azért nyilván már nekem is van, hogyan, milyen elvek alapján szeretném majd nevelni a leendő kis manó(ka)t.

Természetesen országonként, sőt, családonként változóak ezek a gyereknevelési szokások és ez a diverzitás Egyiptomban is jelen van, ám mégis vannak olyan szokások, amelyek észrevételeim szerint igen jellemzőek átlagban egy egyiptomi családra ( és nem feltétlen pozitívak.)

IMG_0153Késői takarodó
A legtöbb egyiptomi gyerek életéből hiányzik egy egyfajta rendszer. Például, az utcánkban lakó gyerkőcök sokszor még este fél 12-kor is nagy vircsaft közepette rúgják a labdát az úton a szülők meg annak szélén ücsörögve beszélgetnek egymással, vagy jelen sincsenek, mert otthon gubbasztanak a tv előtt. Nyilván hétvégén, az iskolai szünetben még megérti az ember ha későn fekszik a gyerek, hisz másnap nincs suli, délig ki sem kell kelni az ágyból és hát napközben amúgy is túl meleg van odakint játszani.

A probléma ott kezdődik, hogy függetlenül attól holnap van- e tanulás vagy sem, a gyerekeknek nincs megszabva meddig van a játék és mikor jön el a lefekvés ideje. (Mellesleg megjegyzem, hogy itt a nyári szünet igencsak hosszúra nyúlik; Májustól Szeptemberig tart intézménytől függően. Sok óvodában, iskolában még e pillanatban sem kezdődött el a tanítás.)

51f265ae6A kis focisták nem csak, hogy a szomszédokat zavarják a nagy kiabálással járó meccsekkel ( bár lehet ezzel speciel egyedül vagyok) de másnap az iskolában, óvodában is hulla fáradtak lesznek. ( Itt egyébként az óvoda is másképp működik, mint otthon; déli alvás helyett minden nap 2-3 rendes tanítási órája van a gyerekeknek játékos formában ugyan, de ugyanúgy könyvekből, füzetekből, hétvégére házi feladat és természetesen csönd és fegyelem az óra alatt. Erről majd egy külön posztban írok részletesen).

Visszakanyarodva a rendszertelenséghez, a lurkók tehát itt akkor fekszenek le este, amikor ők akarnak vagy mikor már a felnőttek is aludni térnek. Jobban mondva nem is lefekszenek, hanem inkább csak kidőlnek valahol. Ahogy a modern világban mindenütt, itt is a délutánt a tv meg laptop előtt töltik addig ( sőt, már nem is a laptop előtt: a sógornőm két éves kislánya már-már jobban kezeli az iPad-et, mint az anyja), míg el nem nyomja őket az álom jobb esetben a saját ágyikójukban, rosszabb esetben a földön vagy a kanapén.

IMG_0151

Már az egészen pici csöppségek is sokszor úgy alszanak, hogy ég a lámpa a szobában, ki-be járkálnak az emberek, miközben üvölt a tv és mindenki hangosan beszélget. ( Ennek tudatában már is megfejtettük a rejtélyt, hogy miért is nem ébrednek fel még egy bombarobbanásra sem az egyiptomiak. 🙂 Egyébként ennek egy igen pozitív előnye van még pedig az, hogy nem kell megvárnom a hétvégi teendőimmel míg felébred az “uraság”: nyugodtan tornázhatok reggelente, főzhetek, takaríthatok, moshatok, ő rezzenéstelenül húzza a lóbőrt mindemellett. )

Sajnos nem csak az esti alvásban, de az esti fürdésben is hiányosságok mutatkoznak, tisztelet persze a kivételnek. Konkrétan a gyereket csupán hetente 1-2 alkalommal fürdetik meg ( ami a legborzasztóbb, nyáron is), kis babát pedig még ennél is ritkábban. Ehhez azt hiszem inkább nem fűznék hozzá semmit sem.

A csoki, a csipsz, a Pepsi meg a többi nasi
Ami nagy gondot jelent még, az az egészségtelen étkezés. Tudniillik, itt Egyiptomban fillérek egy doboz Pepsi, vagy egy kis zacskó csipsz, így a legtöbb egyiptomi napi szinten fogyasztja és természetesen otthon is mindig van belőlük egy kisebb tucattal a gyerekek számára.

baby-pepsiHát melyik gyerek ne lenne oda egy kis nassolnivalóért, amivel nincs is semmi probléma ha néha- néha előkerül, ám itt szinte minden egyes nap, reggel, délben, este is kapnak belőle egy keveset. Szerencsére van némi fejlődés az iskolák részéről ez ügyben ( ám csak az apróbb diákoknál, a nagyobbak ugyanúgy csipszel meg Pepsivel tömik magukat, amit az iskola büféjében összevásároltak); több iskolában, óvodában megfordultam már, ahol kerek perec megmondták a szülőknek, hogy ne küldjenek se csokit, se semmi efféle nyalánkságot a gyereknek az iskolába, mert el fogják venni tőle. De azért a kisdobozos dzsúz még náluk is belefér. 🙂 

Csak ígéret van, de a bünti elmarad
Apropó hiszti. Bármi rosszat is csináljon a gyerkőc, nem kap érte komolyabb büntetést. Persze, kiabál egy sort az anyja vele, jól összeszidja, esetleg még meg is fenyegeti, de végül ennyiben marad a dolog; se nem kap egyet a popsiára, se nem vonják meg tőle a délutáni csokit, se nem kell a sarokba állnia, se szobafokság, se semmi. Vajon elegendő-e a kiabálás?

A régi idők fenyítési módszereit én is kicsit túlzásnak tartom, mikor előkerült a fiókból a fakanál vagy éppen a porolóval estek neki a gyereknek, de úgy gondolom, hogy valamiféle büntetést mégis csak ki kell szabni, hogy tanuljon belőle ha rossz fát tett a tűzre, nem? Apósom például katonai múltja révén nyilván merőben máshogy nevelte a gyerekeket, nála bizony sűrűn előkerült a pálca, de én soha senkit láttam még, aki kiabáláson kívül bármilyen egyéb módszerrel büntette volna kis csibészét.

IMG_0150De mondok jobbat. Sokszor a szülők a fülük botját sem mozgatják mikor a gyerek éppen rosszalkodik. Családi összejövetelekkor a gyerekek rendszerint szöcskeugrásban szökellnek át a kanapéról a kisasztalra majd onnan a másik kanapéra miközben a tv bömböl amit egyébként egyikük sem néz, helyette inkább ordítozva rohangálnak össze vissza a lakásban, mint pók a falon. A szülők pedig? Rá sem bagóznak az egészre, kellemesen cseverésznek egy csésze forró tea meg néhány baszbúsza sütemény társaságában, esetleg az egyik néha elejt egy “Ahmed, hagyd abba” vagy egy “gyerekek, kicsit halkabban” mondatot a csipet csapatnak, amit valószínűleg meg sem hallottak.

Hajmeresztő esetek
A múlt héten esett meg velünk, mikor egyik este férjemmel a vásárlásból hazafelé sétálva a szomszéd gyerekek harctérré változtatták az utcát és úgy gondolták, hogy munícióként a kövek tökéletesen alkalmasak lesznek, melyeket egymáshoz hajigáltak a sötétben. Még nekünk kellett rájuk szólni, hogy ugyan függesszék már fel a csatát legalább csak addig, míg sértetlenül elérjük a ház kapuját.

3057002811_7a9b7362e6_z

Amint beléptünk, már hallottuk is az egyik kisfiú órditását: “játék!”, és máris folytatódott minden ott, ahol abbahagyták. Nem tudom, hogy mindenki épségben megúszta-e a vad játékot, de az eset után még percekig fel voltam háborodva és legszívesebben jól megmondtam volna a magamét a szüleiknek, hogy hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek, van fogalmuk róla, mit művel a gyerek, vagy szokásukhoz híven tojnak az egészre. Le merem fogadni még ők sértődtek volna meg, hogy mit avatkozok én bele, hisz csak játszanak…

A szülői felelőtlenséggel sokat találkozni Kairóban. Az hagyján, hogy a legtöbben hírét-hamvát sem hallották még a gyerekülésnek, de hogy rá sem szól a kölyökre, mikor az az ablakon lóg kifele vagy rendetlenkedik a hátsó ülésen… részemről teljes felelőtlenség. 

IMG_0154Vannak olyan családok, akik autó helyett motorral közlekednek. Férj elöl, mögötte meg a felesége féloldalasan elhelyezkedve, kezében tartva a pokrócból ki sem látszó apróságot…szerintem ez is teljes felelőtlenség. Vajon mennyire fogja hibáztatni magát ha a káosz uralta utakon megtörténik a baj és esetleg kirepül a kezéből a gyerek?

Ti mit gondoltok? Milyen jó vagy rossz példát láttatok itt Egyiptomban a gyereknevelés kapcsán?

(A poszt képeit mind az Internetről töltöttem le.)