Na, mikor jön a baba? – Az elkerülhetetlen kérdés, ha arab nővel beszélgetsz

09_sebou_slide-cc4fe9280e90429ce4667aa1205ce2689683e98b-s6-c30

Tavaly, az iskolai szünet vége fele történt, hogy hónapokig tartó teljes csönd után a szembe szomszéd ajtajánál halk szöszmötölésre és kulcscsörgésre lettem figyelmes, majd néhány pillanattal később az ajtó is nyikorogva kinyílt. (Tudniillik a mi nappalinkból még a lépcsőházban fel-felbukkanó egerek lépteit is kristálytisztán hallja az ember a kora délutáni csendben.) Felpattantam a laptop elől és kilestem a kukucskálón. A szomszéd nő, Dzsihen érkezett haza két iskoláskorú lányával és egy harmadik apró jövevénnyel, aki a karjában szuszogott. Dzsihen arab tanárként dolgozik egy helyi gimnáziumban, a férje pedig egy egyetemen tanít a város túlsó felén, de őt szinte sosem látom. Csak a konyhaablakon átszűrődő “arabosan” hangos beszélgetésekből és alkalmankénti szóváltásokból ismertem.

Jó szomszédhoz illően gondoltam gyorsan összeütök egy tányér lekváros piskótát ( az egyetlen süteményt, amint nem vagyok képes elrontani és amivel mindig le tudom venni a helyieket a lábáról) és becsöngetek hozzá gratulálni az új gyerkőchöz. Nem mondanám, hogy egyébként nagyon szoros kapcsolatban állnánk. Leszámítva, hogy a már említett konyhaablakon át mikor az véletlenül nyitva marad ( és hát 45 fok nyári melegben a tűzhely mellett ennek nagy a valószínűsége), akaratlanul is fültanúja lesz az ember a másik ház lakói életének. Ám míg ők egy szót sem értenek abból, ami a mi lakásunkból esetleg áthallatszik, addig én naprakészen informálódok arról, hogy odaát már megint szervizbe kellene vinni a kocsit, vagy hogy az új tanárnő mennyire jól illene a vidéken lakó bátyó mellé feleségnek. Múltkor néhány csipet sóért kopogott át, máskor én csöngettem, hogy átböngésszem az új Avon katalógusát. Szóval a kapcsolatunk amolyan felszínes, jó szomszédi viszony. Ennek részemről egyik fő oka az egyiptomiakra (kiváltképp a nőkre) jellemző, sokszor rémesen idegesítő kíváncsiskodásuk. ( Tisztelet a kivételnek.)

Honnan jöttél? Ez mindig a “bemelegítő” kérdésük, ami önmagában nyilván nem is lenne akkora probléma, hiszen az ember akaratlanul is leküzdhetetlen vágyat érez az iránt, hogy megtudja, hová valósi a mecsetben imádkozó vagy a mikrobuszon mellette nyomorgó külföldi idegen. A gond ott kezdődik, hogy e kérdés megválaszolása csupán az előszele az azt követően nyakadba zúduló kérdések lavinájának. Mi a neved? Mivel foglalkozol? Hol végeztél, mit végeztél? Mióta vagy muszlim? És a család? Házas vagy? Férjed hol dolgozik? Hol laktok? Van még hozzád hasonlóan szép, külföldi barátnőd esetleg? A fiamnak/bátyámnak / unokatestvéremnek keresek menyasszonyt… Öregem, még egy állásinterjún sem kérdeznek tőled ennyit, mint amennyit egy egyiptomi nő kérdezni képes egy külföldi láttán! (A rokonok meg azért kérdeznek annyit, nehogy elmulasszanak bármilyen jelentéktelen momentumot vagy egyébként tök személyes ügyet az életedből.) Hogy ne keveredj kínos helyzetbe, a következőképpen tudod kivédeni kérdéseik cunamiját: te lendülsz először támadásba és kezded bombázni az illetőt a kérdéseiddel, vagy ha tömör választ adsz és gyorsan kérdezel valamit elterelő hadműveletként. Ám van egy, a házasságom óta rendszeresen elhangzó “jolly joker” kérdésük, amivel egyenesen kiverik azt a bizonyos biztosítékot. Talán nem is magától a kérdéstől szökik a vérnyomásom az egekbe, inkább a nagy értetlenkedés és győzködés teszi be a kaput, ami utána következik. Na meg az, hogy szinte egyetlen találkozásnál sem felejtenek el róla érdeklődni.

“Ehlen-ehlen, üdvözöllek” – kendőjét lazán hajára dobva, nyúzott arcán széles mosollyal nyitott ajtót Dzsihen, majd kedvesen betessékelt és leültetett a kanapéra. A piskótákról levette a fóliát és elnézést kérve gyorsan a konyhába rohant, hogy egy tál mézes sziruptól csöpögő baszbúszával és két csésze émelygősen édes fekete teával térjen vissza. A hónapok óta lakók nélkül álló lakás állott szaga most baba illattal keveredett, a porlepte berendezés viszont pont olyan volt, mint amire emlékeztem: barokk stílusú kanapé flitter borította díszpárnákkal, mellette aranyozott, oroszlánfej lábakon álló karfás székek, amibe belehuppanva az embernek az az érzése támad, hogy a gödöllői kastély egyik nappalijában Erzsébet királynéval teázgat. Az asztalon kristályvázák és aranyozott berakású pohárkészletek sorakoznak, a falon súlyos, aranyra mázolt képkeretek lógnak. Az egyiptomi közép és felső réteg teljesen tipikus nappalijának képe ez.

“Hát hogy vagytok? Úgy eltüntetek a nyárra, hogy már azt hittem végleg elköltöztetek.” – fogtam a beszélgetésbe.

“Jaj dehogyis, csak édesanyáméknál voltunk Zagazigban amíg meg nem született a fiam, Amr. “

“Rögtön sejtettem. Mashallah! Szívből gratulálok.”

“Akarod látni? Most éppen alszik, de várj, kihozom megmutatni.” – és már szaladt is be izgatottan a hálószobába, ahonnan egy derékig bebugyolált barna bőrű, göndör, fekete hajú csöppséget hozott ki.

“Rettentő cuki!” – állapítottam meg megpillantva Amrt. Gondolom apa nagyon büszke rá.

“Az, persze. Két lány után már szinte elvárás, hogy a harmadik kisfiú legyen, nem?” – húzódott mosolyra a szája, miközben büszke anyai tekintettel figyelte, ahogy Amr mocorogni kezd a pléd alatt.

“Mennyi idős?”

“Most múlt két hónapos. Nem akartam visszajönni addig Kairóba, míg tart a nyári szünet. Szeptembertől úgyis megyek vissza dolgozni.”

“Komolyan?” – néztem rá csodálkozva. “De hát még csak most szültél. Nálunk Magyarországon 3 éves korig az anya nem csak hogy otthon maradhat a gyerekkel, de mindenféle támogatást is kap az államtól.”

“Á, az Európa. Itt ennyi gyerekkel másképp működnek a dolgok. Fizetetlen szabadságra mehetnék, de félek, hogy találnának utánpótlást, engem meg kitennének. 3 hónapom van itthon úgy, hogy fizetik a távollétem, aztán vissza kell mennem az iskolába. “

“És őt hova teszed addig?” – kérdeztem kíváncsian, miközben valahonnan bevillant, hogy lehet esetleg a férje maradna otthon a gyerekkel, de azzal a lendülettel el is vetettem a nevetséges gondolatot. Hogy is jutott ez eszembe, hisz még Magyarországon is kissé abszurdnak hangzik az ötlet, nemhogy Egyiptomban.

“Az iskolának van bölcsődéje. A tanárok kisgyerekeinek ingyenes.” – válaszolta meg a kérdésemet.

“Gondolom akkor a mesterképzést már nem is folytatod.”

“Kértem halasztást. Már az utolsó hónapokban sem tudtam rendesen koncentrálni. Gyerekek meg munka mellett képtelenség.” – szögezte le csalódottan.

A következő öt percben tovább folytatódott az egyiptomi és magyar dolgozó anyukák helyzetéről a beszélgetésünk. Irigykedve hallgatta mikor a GYES-ről, GYED-ről és társairól meséltem neki, míg én elcsodálkoztam, mikor megtudtam, hogy itt az állami szférában egy anya akár 20 évig is fizetetlen szabadságon maradhat, ami után gond nélkül visszamehet a szüléskor otthagyott pozíciójába. Ám minden fohászom ellenére a témából kifogyva a szó itt arra az elkerülhetetlen pontra terelődött, ami szinte minden egyes arab nővel folytatott diskurzus során valamikor biztosan előjön, tapasztalataim szerint általában “in-medias res”-ként  már rögtön az elején. Ez alkalommal a kis Amr jövetele sikerült ezt késleltetni, ám sajnos nem sokáig.

“És ti hogy vagytok? A baba mikor jön? Nem látom, hogy kerekednél. Pedig már jó ideje házasok vagytok. Mióta is? Két éve, nem?”

Jaj, ne! Már megint? A számonkérő, már-már lenézőnek ható kérdés, aminek hallatán leolvad az addigi derűs mosoly az arcodról és feltűnik erőltetett hasonmása, aki olyan feszélyezett helyzetekben szokott kiülni az ember képére, amikor az legszívesebben melegebb éghajlatra küldenéd a veled szemben ülőt, ám az udvariasság látszatának fenntartása érdekében inkább csak afféle kényszeredett vigyort erőltetsz magadra, miközben belül fojtod el feltörő érzelmeidet. Valahogy így vagyok ezzel én, mikor a héten már vagy harmadszorra hallom ugyanezt a kérdést a rokonság különböző tagjaitól, régi és újdonsült ismerősöktől, de még a patikás eladónőtől is, akivel múlt alkalommal kellemesen elcsevegtünk a Betadines üveg felett, miután sikerült mély, harci sebet szereznem takarítás közben a kezemen. Ez nem igaz, hogy már megint ugyanitt kell kikötnünk!

Próbáltam türelmesen és készségesen válaszolni Dzsihen kérdésére – elvégre van már fél éve is, hogy nem találkoztunk, így igazából lehetnék vele elnézőbb is -, miközben azon gondolkodtam, hogy ezentúl valószínűleg mégiscsak jobb lesz Avon helyett más termékek családot használni.

„Jaj, neem-nem, nálunk még nem jön baba mostanság, in sá Allah, ha Isten is úgy akarja. Tudod, én még a 25-öt sem töltöttem be ( bár vészesen közelitek hozzá), férjem meg alig lépte át a küszöbét. Tök fiatalok vagyunk még. Szeretnénk még kicsit kettesben lenni, utazni, tanulni, ezt-azt csinálni együtt, érted.” – kezdtem a szokásos magyarázkodást. Hát nem értette. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet egy gyereknél fontosabb.

„Ne viccelj, nekem ilyen idősen már rég megvolt Jázmin.” – legyintett, miközben furcsállóan nézett rám, mintha azt gondolná, hogy csak felesleges kifogásokat keresek. „Mellette dolgoztam is. Sokat voltunk anyánál. Egy gyerekkel az égvilágon nincsen semmi probléma. Majd akkor, ha hárman három felé szaladnak.”

„Hát nem tudom, de elnézve a körülöttem levő anyukákat, nekem úgy tűnik, hogy se éjjelük-se nappaluk még egyetlen gyerkőc mellett sem. Sokszor alig lehet őket elérni, kialvatlanok és elfoglaltak. Ha fel is veszik a telefont, sokszor már 5 perc után rohannak, mert felsírt a gyerek vagy épp a felmosóvödörből kell őt kihalászni. Azt mesélték, sokszor még a WC-re sem jutnak el normálisan, a hajszárítás és a 7 óra alvás egyhuzamban meg már csak kósza álom. Arról nem is beszélve, hogy én itt tök egyedül vagyok. Még anyósom is a város túlsó felén lakik. Mindegy. Szeretjük a gyerekeket, de nem akarunk még sajátot. Nem vagyunk rá készen és kész.” – próbáltam rövidre zárni.

Szörnyen untam már ezt a folytonos győzködést. Tudom én, hogy itt mások a szokások, a házasság után teljesen természetes, sőt, egyenesen elvárás, hogy 9 hónap múlva pottyanjon az első baba és úgy tűnik itt senki sem fél a szüléstől vagy kerít a dolognak akkora hatalmas jelentőséget, mint mondjuk én. Házasság, 9 hónap, baba. Másfél év, következő baba. Kész. Nincs mit komplikálni rajta. Természetesen ezzel nincs is semmi baj, hiszen mások vagyunk, más a kultúránk, mások a szokásaink vagy épp csak a körülményeink. Egyszerűen másképp gondolkodunk. De pont ettől izgalmas ez a világ. Minden ország, minden város különböző, és benne minden egyes ember egy páratlan személyiség, önálló gondolatokkal és elképzelésekkel. Csupán a tolerancia szükségeltetik a harmonikus együttéléshez. Ennek jegyében pedig azt is igazán el lehetne fogadni, hogy én másképp vélekedek erről a gyerek dologról.

„De a gyerek Isten áldása.” – folytatta Dzsihen a győzködést, miközben az idő közben felébredt és a nyöszörgő Amrt ringatta. „Nézz rá, olyan tündéri. Hát nem akarsz te is ilyet?”

„Valóban nagyon aranyos és egy ajándék a szülőknek, de én úgy érzem, ráérek még néhány évet. Fiatal vagyok hozzá. Szerintem erre fel kell nőni, hiszen egy gyerek hatalmas felelősség és nagy változás egy ember életében. Ne érts félre, én sem szándékozom 30 felett szülni először, de őszintén szólva bár természetesen elfogadom, azt nehezen tudom megérteni, hogy miért vállal valaki gyereket rögtön a házasságkötés után? Miért nem várnak legalább néhány hónapot, hogy egy kicsit megismerjék egymást? Főleg ha az illető, mint jómagam, korán ment férjhez és nem sürgeti a „biológiai óra”. Hiszen házasság előtt általában (egy átlagos egyiptomi családot tekintve) nincsenek teljesen privát találkozások, meghitt, romantikus pillanatok, a testiségről nem is beszélve. Miért a házasságkötés időpontjától függ a gyerekvállalás? Miért nem a kortól mondjuk, vagy legfőképp, hogy a házaspár mikor szeretne? Miért elvárás ez és egyáltalán mi köze bárkinek is ahhoz, hogy másoknak mikor lesz babája?” Az utolsó néhány mondatot már csak magamban gondoltam.

„Miért kéne várni? Hisz ez az élet rendje. Egy nőnek ez a legfőbb feladata és nincs is nagyobb vágya, hogy kezében ringassa és magához ölelje a gyermekét.” – vágta rá hevesen.

„Szerintem meg túl nagy változás ez az ember életében, hogy csak úgy ripsz-ropsz beleugorjon. Szerintem fontos, hogy jól ismerje a párját a baba előtt és a házassága erős lábakon álljon.” – érveltem hasztalanul.

„Jaj, ti európaiak túlságosan megbonyolítjátok a dolgokat” – csóválta a fejét értetlenül.

Kezdtem belátni, hogy ennek a beszélgetés így semmi értelme. Miért is kell mindig vitába meg értetlenkedésbe bonyolódni mikor egy két mondattal rövidre lehetne zárni a történetet. Nálatok mikor jön a baba? Nem jön, még nem akarunk. Pont. Téma lezárva. Győzködhetném én is még őt azzal, hogy a jegyesség nem egyenértékű a házassággal, és hogy szerintem a házasságkötés után igenis szüksége van egy párnak időre, hogy teljesen kiismerjék egymást, összeszokjanak, megtanulják elfogadni és kezelni a másik szokásait, „hóbortjait”. ( Nyilván már a házasságkötéshez is ismerniük kell egymást, de együtt élni teljesen más, mint néhányszor találkozni a héten a családi vacsoraasztal, egy forró tea felett, vagy éppen telefonon csevegni.) Mondhatnám, hogy szerintem szükségük van együtt töltött romantikus percekre, együtt átélt pillanatokra, amik megerősítik a kapcsolatukat és eljuttatják őket majd arra a harmóniával, tisztelettel és szeretettel teli pontra, hogy úgy érezzék, házasságuk megérett a következő fázis teljesítésére, a gyerekvállalásra. (De lehet csak én komplikálom túl.) Magyarázhatnám, hogy szerintem egy fiatal (egyiptomi/Istenhívő) lány esetében  épp elég ahhoz a változáshoz hozzászoknia, hogy elkerül a családjától ( pláne ha ez egy másik városba vagy netán országba való költözéssel jár), hogy a nászéjszakával belép egy eddig titokzatos búrával körülvett világba, a házas emberek világába, hogy most már egy (remélhetőleg) szerető és gondoskodó férjjel oszthatja meg gondolatait és érzéseit, napjának számottevő perceit. Mondhatnám azt is, hogy innentől kezdve vannak bizonyos kötelezettségei is, amikbe eddig csupán be-be segített az anyjának, de amikért most már teljes mértékben ő felel. Magyarázhatnám, hogy szerintem egy férfinak is fel kell készülni terhes felesége hormon és kedélyállapotának ingadozására, testének változására, és szexi hasának növekedésével egyenesen arányos újabb és újabb nyűgjeire és bajaira. De nem mondok inkább semmit. Voltaképp nem is akarom én őt meggyőzni, hiszen két különböző helyen nőttünk fel és ha számos dologban egy véleményen is vagyunk, a gyerek kérdésben biztosan más szemléletet vallunk. Tulajdonképpen nem is zavarna engem ez, ha nem érezném, hogy ezzel a folytonos, már-már szemrehányó kérdezősködéssel átlépik annak a zónának a határvonalát, amibe véleményem szerint kizárólag egy feleség és egy férj fér bele.

Furcsák néha ezek az egyiptomi nők – gondoltam magamban. El sem tudom képzelni azoknak a frusztrációját, akiknek nem is lehet gyerekük. De teljesen felesleges ezen morfondírozni. Ahogy engem nem tudnak meggyőzni, úgy őket sem fogom tudni leszoktatni a folytonos vallatási kényszerükről. Megoldásként két alternatíva maradt csupán: megszoksz vagy a megszöksz. Én egy nagy, beletörődő sóhajjal végül is az előbbit választottam.

„Hát…nem vagyunk egyformák.” – állapítottam meg Dzsihenre pillantva megenyhülten.

„Hát nem.” – ismerte el Dzsihen visszamosolyogva. Furcsák ezek az európai nők – gondolhatta magában.

Ebben a pillanatban kattant az ajtózár és belépett rajta a férje, Ahmed fáradt, morcos arckifejezéssel, hosszú naptól meggyűrődött fehér ingben és élére vasalt vászonnadrágban, kezében fekete aktatáskáját szorongatva. Elejtett egy szálám álejkumot, majd nem is zavarva tovább a beszélgetést, tovább sétált, és eltűnt a konyha ajtófélfájáról lecsüngő gyöngyfüzér függöny mögött. Ez volt a végszó, ideje nekem is mennem. Felálltam a kanapéról, kedves szomszédi mosollyal az arcomon megköszöntem Dzsihennek a teát és a süteményt, majd öleléséből kibontakozva átsétáltam a saját lakásunkhoz. Elővettem a kulcsot a zsebemből, majd egy utolsó intéssel szomszédasszonyom felé behúztam magam mögött az ajtót.

A baba téma folytatása következik…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s